Wednesday, April 12, 2017

A Kolozsvári Nyilatkozat az autonómiáról - Tőkés László bevezeti a közhasználatba a „politikai asszimiláns” kategóriáját



A Kolozsvári Nyilatkozat közel három év késéssel ugyan, de pontot tett egy koncepcionális vita végére és a továbbiakra nézve az autonómiát tette az RMDSZ központi célkitűzésévé.
1996-ig, az RMDSZ kormányzati szerepvállalásáig, az önálló külpolitika megszűnéséig a nyilatkozat tartalma nagymértékben befolyásolta az RMDSZ irányvonalát. 1996 után már nyűg lett, nem véletlen, hogy míg az autonomisták 2002-ben a Nyilatkozat tíz éves évfordulóját ünnepelték, az RMDSZ SZKT a román érdekeket kiszolgáló, tájbasimuló politika jegyében ülésezett.
A Nyilatkozat elfogadásának javasolója és egyik szövegezője, Borbély Imre így emlékezik annak elfogadására.
(BZSA)

A fotón Tóth Károly Antal, a megjelenés előtt álló életút-interjú készítője látható e sorok írójának társaságában.



Borbély Imre: A választások után 1992. október 24-ére hívták össze a Küldöttek Országos Tanácsát több napirendi ponttal. Úgy érzem, hogy a gyűlés mentális előkészítésében meghatározó szerepem volt, hiszen a moratóriumot megelőző ülésen elég nagy hatása volt a „Keresztény és nemzeti liberális egységkeret” című írásomnak, amit szétosztottam, és amelyben egy integráló platformot akartam fölvázolni mindazok számára, akik még ingadoztak, de a magyar ügyet kívánták szolgálni. A megátalkodott ellenzőket nem céloztam meg, hiszen hozzájuk úgysem lehet eljutni semmilyen módon, se mentális, se szentimentális, se racionális úton, hiszen más az érdekük, más az értékrendszerük és más a megbízójuk. De ők akkor még kisebbségben voltak azokhoz képest, akik jóindulattal viseltettek a magyar ügy iránt, és tulajdonképpen őszintén aggódtak, netán nem tudták, hogy kire hallgassanak, Domokos Gézára vagy az autonómiát sürgetőkre. Akkoriban ennek a tisztázásnak voltam a fő motorja.
A Kolozsvári Nyilatkozat megfogalmazását és elfogadását is én javasoltam. A gyűlésen kialakult polémiában már nem vettem részt különösebben, mert az autonomista álláspontot teljes meggyőző erejével képviselte Tőkés László, aki többször is szót kért, és szabályosan porrá zúzta az autonómia ellen szólók álérveit. Elmondotta, hogy nemcsak etnikai asszimiláció létezik, hanem politikai asszimiláció is, mely sajnos elérte az RMDSZ-t is, egyesek közülünk a politikai asszimiláció útjára léptek. Ez meggátolja őket az éleslátásban, meggátolja őket abban, hogy a lényeget lássák, éspedig azt, hogy az erdélyi magyarságnak nincs jövője, amennyiben nem tűzi ki maga elé az autonómiát, mint politikai célt. Mert ez addig, ameddig cél, addig az erőket fókuszáló módon hat, és amikor elértük ezt a célt, akkor pedig létkeretet biztosít a megmaradáshoz és a békés gyarapodáshoz. Majd Domokos Géza felé fordult, aki mellette ült, és azt mondta, hogy te vagy a politikai asszimilációnak a vezetője itt, ebben a szervezetben, rajtad keresztül asszimilálódnak azok, akik téged követnek.
Ettől aztán a méhkas felbolydult, egy hosszú vita keletkezett, amelyben szinte minden képviselő elmondta, hogy az álláspontja pro vagy kontra, és miért pro vagy miért kontra. Közben Bodó Barna és jómagam megfogalmaztunk egy nyilatkozat-tervezetet. A tanácskozó testület úgy döntött, hogy egy szövegező bizottság finomít a mi szövegünkön. A kevésbé radikális változatot egyetlen tartózkodással megszavazta az SZKT. Ebben szerepe lehetett annak a ténynek is, hogy az autonomisták név szerinti szavazást kértek. S miután a vita során világossá vált, hogy nincsenek ép érvek az autonómiaigény kinyilvánítása ellen, s a választói bázis felé is vállalni kellett a döntést, senki nem akart az erdélyi magyar autonómia ellenségeként feltűnni. Így született meg a Kolozsvári Nyilatkozat.
Tőkés László azt indítványozta, hogy a parlamenti frakció esküdjön meg a Szent Mihály templomban, hogy méltóképpen képviseli majd a megszületett döntést a román parlamentben.
(Tőkés László a Szilágysomlyón  megtartott EMNT KT gyűlésen, 2003 szeptemberében.)
Másnap megtörtént a hivatalos eskü a lehető legfelemelőbb környezetben és hangulatban. Isten és ember előtt tett esküjüket szegték meg azok, akik soha egy lépést nem tettek az autonómiáért, és még inkább azok, akik ellene cselekedtek.
Ez az esküszegő társaság felelős azért, hogy a mai napig semmi nem lett abból, amit az autonómia vonatkozásában a Kolozsvári Nyilatkozat alapján az 1993-as brassói kongresszus határozatokba öntött.


A szöveg részlet a megjelenés előtt álló, Tóth Károly Antal által készített életműinterjúból.


Sunday, April 9, 2017

„Rendszerváltás”, „gengszterváltás”, „módszerváltás”

E három megnevezés ugyanazt a jelenségkört fedi, Közép- és Kelet-Európa országainak 1989/1990-es alkotmányjogi fazonigazítását és nyugati érdekkörbe kerülését. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a lényeglátók felismerjék: nem az emberi jogok, a demokrácia diadalmenete volt az a pár év, hanem e régiónak a globális háttérhatalom által való birtokbavételi időszaka.
E kérdést járta körbe Tóth Károly Antal és Borbély Imre beszélgetéséből az alábbi eszmefuttatás. 
                 (Tóth Károly Antal és Borbély Imre 2015 decemberében Budapesten.)
Borbély Imre: A rendszerváltás mögöttes célja kelet- és középeurópa országainak a globális háttérhatalom pénzszivattyúihoz való csatlakoztatása volt. A hatalomváltást nevezik rendszerváltásnak, aminek a lényegét abban látom, hogy az egyik nagyhatalom kivonult, a másik bevonult, és a bevonulók vagy közvetlen, vagy közvetett beavatkozással, vagy pedig közölt igény formájában azt szorgalmazták, hogy előkészítsék ezeket az országokat arra, hogy csatlakozhassanak a nyugati pénzszivattyúkhoz, és hogy a belső közjogi berendezkedés szavatolja a pénzszivattyúk zavartalan működését.
Ez a rendszerváltás lényege.
Bogár László idevágó mélyreható, lényeglátó tanulmányait eszmei jelzőpóznának tartom a tudatos félretájékoztatás útvesztőjében, s messzemenően azonosulok a jeles professzor mondanivalójával.
Hogy formailag az új hatalom a demokráciát tűzte zászlajára, az egy más lapra tartozik, hiszen valamikor száz-százötven évvel ezelőtt, amikor ez az újfajta imperiális hódítás körvonalazódott az amerikai külpolitikai szándékban, melynek azóta is a letéteményese a State Department, akkor ők úgy számították ki, hogy leginkább akkor zavartalan a gazdasági behatolásuk egy országba, ha annak a politikai rendszere a plurális liberális demokrácia modelljére alapozódik, mert akkor kicsi a valószínűsége annak, hogy az illető ország monolitikusan ellen tud állni, hogy saját nemzeti érdekét védő protekcionista szabályokat tud foganatosítani. Ők a diktatúrákat tűrték, de csak abban az esetben, ha azok vazallus diktatúrák voltak. Azokat a diktatúrákat, amelyek a saját nemzeti érdeket protekcionista módon védték az amerikai hatalmas gazdasági gépezet ellen, ellenségként kezelték és kezelik mind a mai napig.
Parádés példa ez utóbbiakra Fidel Castro, vagy pedig a nemrég elhunyt venezuelai népvezér, Hugo Chavez. És ennek tulajdonképpen nagyon csekély köze van ahhoz, hogy ideológiailag hol állnak az ilyen protekcionista diktatúrák. Ezek a kommunizmus térhódítása idején a bipoláris világban szinte törvényszerűen baloldalivá váltak. A legjobb bizonyíték erre Kuba, amely egyáltalán nem kommunista, hanem nemzeti felszabadító harcként indította meg és vitte győzelemre forradalmát. De mert az amerikaiak cukorembargót vontak Kuba köré, tehát megzsaroltak minden megzsarolható államot, hogy amennyiben Kubától cukrot vásárol, annak gazdasági szankciók lesznek a következményei, az egyetlen hatalom, amelyik fölvásárolta a cukrot, a Szovjetunió volt.
Ezek után vált Fidel Castro hithű kommunistává, addig azt se tudta, hogy az mi fán terem. Tehát maga a forradalom nem kommunista forradalom volt. Úgyhogy nagyon sokszor, pont a rendszerváltó országokban megvetéssel, elutasítással, kritikával viseltetnek az ilyen baloldali kommunista színt öltött felszabadító mozgalmakkal, mint például a Fidel Castróéval vagy pedig a kurd felszabadító mozgalommal szemben. Ugyanezt lehet tulajdonképpen Katalóniára is vonatkoztatni, ott is azt mondják, hogy kommunisták voltak, közben a kommunizmus formája alatt a legkeményebb forradalmi mozgalom, a katalán nemzeti felszabadító mozgalom fejlődött ki. Azt kellett letörnie a Kondor légiónak és Francónak, hogy úgymond a belső békét szavatolja. Egyoldalú az a kritika, hogy a kommunizmus és az antikommunizmus harcolt ott. A kommunizmus mögött meghúzódott egy nemzeti felszabadító mozgalom, és az antikommunista erők mögött pedig egy etno-hegemon kasztíliai szándék.
Nos, a rendszerváltó országokban a rendszerváltás folyamatának a lényege az volt, hogy ezek az országok önkezükkel lebontsanak minden olyan korábbi gazdasági vívmányt, konkrét létesítményeket, ipart, mezőgazdaságot, ami veszélyeztetné az Egyesült Államok és csatlósainak a gazdasági érdekeit. Az is hozzátartozott a rendszerváltás fő mögötteseihez, külső motivációjához, hogy az egyes demokratizálódó ex-kommunista országok megengedjék, hogy a térfoglaló nyugati gazdasági erők behatoljanak, és amit nem pusztítottak el önkezükkel a „rendszerváltó” országok, azt potom pénzért felvásárolják. Legtöbbször nem azzal a szándékkal, hogy azokat az iparágakat vagy gazdasági létesítményeket saját gazdaságukba integrálva tovább működtessék helyben, hanem hogy leállítsák, megszüntessék azokat. Ennek például a kelet-német Narva és magyar Tungsram cégek a mintapéldái. A Tungsramot rögtön a rendszerváltás elején megvásárolta a General Electric. Nem azzal a céllal, hogy ott a nagyon jó minőségű villanyégőket tovább gyártsák, hanem, hogy bezárják. Hiszen a de facto törvényes tilalom dacára továbbra is érvényes Nyugaton, hogy csak kétezer órás villanykörtéket gyártanak, míg a Tungsram körték legalább kétszer annyi ideig voltak használhatóak. Túl jók voltak, és csökkentették a piacon az eladott villanyégők mennyiségét. A Narva körték még ennél is jobbak voltak, azok körülbelül nyolcezer – tizenkétezer órát tartottak, ezért fölvásárolták a Narvát azzal a céllal, hogy azokat a gyártási vonalakat, amelyek a technikailag túl jók, de gazdaságilag éppen azért károsak, megszüntessék, a hosszú életű villanykörték gyártását ellehetetlenítsék.
Mindehhez kellett egy olyan jogi rendszer, amely a pénzszivattyúk, tehát a multinacionális konszernek és a bankrendszer zavartalan működtetését szavatolja. Ezért kellett kivonni a jegybankot például a nemzeti fennhatóság alól. Mindezt egyfajta szómágia igénybevételével teszik azóta is. Az általuk kierőszakolt folyamatokat nem úgy hívják, hogy elnemzetlenítés, noha a nemzet önmaga sorsa és saját vagyona fölötti rendelkezését szüntetik meg. Nem úgy hívják, hogy demokráciátlanítás, pedig a demokrácia és egy ország saját nemzeti bankja fölötti ellenőrzési lehetősége elválaszthatatlan. A nemzet többek között azáltal szuverén, hogy a parlamentje és a kormánya demokratikus eszközökkel beavatkozhat saját nemzeti bankja vezetésébe és annak politikájába.
Ők a nemzeti bank függetlenségére hivatkoznak. Miközben a jegybank „függetlenítése”valójában annak idegen hatalom függőségébe való helyezését jelenti. (A berni székhelyű Nemzetközi Fizetések Bankja közvetlen fennhatóságába, ami végső soron az amerikai birodalmi akarat zavartalan érvényesítését jelenti.)


(Részlet a megjelenés előtt álló életműinterjúból.)

Thursday, April 6, 2017

Önsorsrontó, öngyűlölő nemzetellenesség Erdélyben

A magyar közéletben az Osztrák-Magyar Monarchia időszakától, a magukat „polgári radikálisoknak” nevező destruktív kör színre lépésétől kezdve jelen van a nyílt nemzetellenes gondolkodás.
Az 1918/19-es tombolás után a Horthy-korszakban csak hangfogóval, majd később, a második világháborút követően, midőn vezető pozícióba kerültek, egyre harsányabban artikulálták romboló nézeteiket, sőt, arra is volt erejük, hogy átrajzolják egész generációk magyarságélményét, önazonosságát, történelmi folytonosságtudatát. 
Áldatlan tevékenységük eredménye, hogy sok magyarul beszélő ember nem érzi magát a világot behálózó magyar nemzeti szolidaritási kötelék tagjának, hogy 2004. december 5.-én a választók jelentős része nem ment el szavazni, hogy sokan ma is inkább látnak veszélyt a nemzeti identitásban és büszkeségben, mint mobilizáló társadalmi erőt.
A nemzeti oldalon visszatérő téma a nemzetellenes gondolkodás és a zsidóság kapcsolata. Borbély Imre, tudva azt, hogy nincs veszítenivalója, őszintén és morálisan kifogásolhatatlanul beszélt erről a kérdésről is a Tóth Károly Antallal folytatott eszmecsere során.

 Hadd idézzük:


TKA: Hogy látod, a személyes döntésekben szerepet játszhattak-e az RMDSZ-ben vezető szerepet betöltők nemzetellenes nézetei, indulatai?

BI: Nem kétséges, hogy a kolozsvári központú SZDSZ-es ideológiai kommandó tagjaiban, akik a Kolozsvári Nyilatkozat és az autonómia-programba vétele ellen lázadtak, nemzetellenes indulat dolgozott. Elég csak arra utalni, hogy Cs. Gyímesi Éva, az egész akció központi figurája, az egyik alapvető dolgozatában, melyet fontosnak tartott a sajtóetikai szokásrend felrúgásával 4 azaz négy (!) újságban megjelentetni, magát a nemzet iránti szeretetet állítja pellengérre és bélyegzi meg „új kollektivizmusként”. A nemzeti gondolkodásnak ugyanaz a ziháló gyűlölete érhető tetten írásaiban, mint az SZDSZ-es alapítók, a Trianont igazságosnak mondó Bauer Tamás, a románság autonómiaellenessége iránt oly nagy empátiával viseltető Magyar Bálint, a nemzeti gondolkodást csak etnicizmusként emlegető s az idegengyűlölettel azonosító Tamás Gáspár Miklós vagy a Bolyai Egyetem ellen elsőként támadó Törzsök Erika szövegeiben.
Sokan, olyan neves gondolkodók is, mint Csoóri Sándor és Csurka István összefüggést láttak az SZDSZ-es politikusok zsidó származása és a magyar nemzeti gondolkodás elleni indulataik között. Álláspontjukat egyes zsidó szociológusok és zsidó prominensek is alátámasztani látszanak, akik szerint a zsidóság a vészkorszak után veszélyt érzékelt a magyar nemzeti törekvésekben. Soros György édesanyjának tulajdonítják azt a mondatot, miszerint ha a magyarok szájukra veszik Erdélyt, másnap viszik a zsidókat”, ami habár abszurd és illogikus, de jól leírja azt a pszichózist, amit megérthetünk ugyan, de el nem fogadhatunk.
Jómagam károsnak tartom a származás kérdésének firtatását.
Nem azért, mert az egész világsajtó úgy van idomítva, hogy aki ezt a kérdést érinti, azt rögtön exkommunikálják, náciként, rasszistaként bélyegzik meg, perifériára szorítják. Ezért egy politikus számára e témának a fősodorral ellentétes irányultságú exponálása végzetes lehet. Ez engem már nem érint.
Az viszont morális szempontból fontos számomra, hogy a nemzetellenességnek a differenciálatlan összekapcsolása a zsidósággal joggal sértheti azokat a magyar gondolkodású zsidókat, bármilyen kevesen is lehetnek, bármilyen gyenge is ma már a hangjuk,  akik őszintén azonosulnak a magyar nemzettel. Megrázó olvasmány e tárgykörben Radnóti Miklós naplója, aki munkaszolgálatosként a magyarsággal azonosulva s nem kárörömmel hallgatta a frontról szóló, magyar szempontból egyre aggasztóbb jelentéseket. De említhetem Reiner Pétert is, aki vállalja zsidó származását, de büszke magyar kultúrájára, sokat segítette az erdélyi autonomistákat, tiszteletbeli tagja a Magyar Gárdának és Jobbikhoz áll a legközelebb a magyar pártok közül. S ez nem a Jobbik utóbbi időben tapasztalható irányváltásának köszönhető. Ő támogatta a Jobbikot a kezdet kezdetétől, a szervezet legradikálisabb korszakában is. 
(Reiner Péter könyvbemutatója 2012. október 4.-én a Belvárosi Református Templom imatermében)
Ha már e témát érintjük, hadd idézzek fel egy ideillő kínos jelenetet. Az autonomisták nem utolsósorban meggyőző munkámnak köszönhetően többségbe kerültek a kilencvenes évek derekán az RMDSZ képviselőházi frakcióján belül. Ez időtájt történt, hogy újraválasztották a parlamenti tisztségekbe a képviselőket, s az RMDSZ-nek az egyik parlamenti titkári funkció jutott. Hogy ki töltheti be ezt a pozíciót a Szövetség részéről, azt az RMDSZ frakció döntötte el titkos szavazással. Addig kvázi tradicionálisan, ismétlődően Borbély László volt a titkár. Akkor a neptunista és konokul autonómiaellenes, paktálásra hajlamos Borbély Lászlóval szemben jelöltük Kónya-Hamar Sándort, aki két vagy három szavazattal legyőzte Borbély Lászlót. A frakció megdöbbenésére Borbély László akkor fölpattant, és indulatosan, szinte könnyes szemmel kiabálta, hogy „úgyis tudom, hogy azért csináltátok ezt velem, mert a nagymamám zsidó.” Ezután kirohant, és becsapta maga mögött az ajtót.
Döbbent csend volt, és talán legmegdöbbentebb én voltam. Valóban volt közöm hozzá, hogy ő megbukott, kétségkívül célom volt, hogy a neptunisták lehetőleg ne töltsenek be vezető tisztségeket. Ám halvány sejtelmem sem volt arról, hogy Borbély László részben zsidó származású, de ha tudtam volna, akkor se törődtem volna vele. Egyáltalán nem számított nekem ez a dolog. Egyébként még Borbély Lászlóról sem hiszem, hogy magyarellenes lett volna. Viszont karrierista volt ízig-vérig, mindig azon volt, hogy egyénileg megtalálja a számítását. Akár törtetés, fondorlat vagy intrika árán is.

A szöveg részlet a Tóth Károly Antal által készített, megjelenés előtt álló életmű-interjúból.

Thursday, March 30, 2017

“Ki kell törni az öngáncsoló, bűvös körből!”




1996 őszén Németh Tünde nagyváradi újságíró készített egy nagyívű interjút Borbély Imrével a Kapu című folyóirat számára. A beszélgetés nagy része sajnálatos módon ma is aktuális. Ma is ugyanúgy felülről lefelé áramlik a pénz az RMDSZ-szen belül és ma is elsősorban magára költi azt a szervezet és nem nemzetépítő programokra, hogy a nemzeti kataszter rég naftalinba tett célkitűzését ne is említsem.
A tudásközpontú nemzetfejlesztés ma is elsőrendű nemzetstratégiai imperatívusz, akárcsak a szubszidiáris nemzetstruktúra, ami lényegében az egyes kisebbségbe kényszerült nemzetrészek autonómiáját és határokon átívelő magyar újraegységesülést, gazdasági, kulturális, és amennyire lehet politikai reintegrációt jelenti.
Magyarországon (a kommunizmus idején, megjegyzés tőlem, BZSA) nemzeti érzést és a szabadságvágyat egyaránt elaltatták. Megszűnt a modern nemzetekre jellemző viszonylagos érték- és szóhasználati homogenitás. A magyar társadalom különböző részeiben alapvető fogalmak (mint ügyszeretet, hűség, kötelesség, áldozatvállalás, elhivatottság, közösség, nemzet, nemzeti érdek, haza, patriotizmus, hit) mást és mást jelentenek. Van akinek ezek a fogalmak szentek, fontosak, ugyanakkor sajnos sokakban erős ellenérzést, visszatetszést szülnek. Ez a bomlás tünete. Ezen kell változtassanak a szervesítő algoritmusok, a magyarságon belül fellelhető különböző érték- és szóértelmezési rétegeket egy olyan fokú átjárhatóságra, ha nem is homogenitásra, kell hozni, hogy a közös érdekeket felismerjék és a közös érdekek védelmében a közös értékeket megtalálják. Ez azt jelentené, hogy egy újabb nemzeti szintézis jönne létre, amely immár megfelelne a XXI. század követelményeinek.”- mondja Borbély Imre.
Sajnos, a jobboldali térfélen zajló totális háború nem ebbe az irányba mutat. Ettől függetlenül igaz, hogy

“Ki kell törni az öngáncsoló, bűvös körből!”

(interjú Borbély Imre Hargita megyei képviselővel)


- Lassan szállóigévé válik Antall József hajdani, zárt körben elhangzott, majd 89/9o-ben beteljesített fogadkozása, miszerint "alábukik és kibekkeli őket". A politikai szerepvállalásra való évtizedes tudatos felkészülésnek köszönhetően Antall József 1989 nyarán már meghatározó formálója volt a magyar átalakulásnak. Első kérdésem az lenne, hogy föllelhető volt-e hasonló tudatos készülés a politikai pályára 1989 előtti életvezetésében?
- Nem készültem célirányosan a politikai pályára, de az 1989 előtti évtizedekben mindvégig számoltam azzal, hogy az erdélyi magyarság történelem- és politikaformáló mozgásterének kitágulásával esetleg közéleti szerepet kell vállalnom. Erre predesztinált közösségcentrikus, katolikus neveltetésem és történelmi, politológiai, szociológiai érdeklődésem  is. Legfőképpen a civilizációtörténet, a mentalitások, kultúrkörök irányából közelítettem meg a létező valóságot. Hogy választott szakmám mégis a reál-tudományokhoz kötött, annak a társadalom-tudományok Ceausescu korabeli kommunista indoktrinációja volt az oka.  
1989-ben, a magyarországi reformfolyamat felgyorsulásának idején lépett a nyilvánosság elé Tőkés László. Az emlékezetes Panoráma interjú legfőbb üzenete - számomra is - az volt, hogy elérkezett a szólás ideje. Azokban a hónapokban néztem át újra mindazon anyagokat, amiket félretettem az elmúlt évtizedben, a társadalomtudományi szakkönyvek mellett többek közt a Der Spiegel, az Economist releváns számait. Többedmagammal feldolgoztuk és rendszereztük a Magyar Rádióból 1988/89 folyamán felvett politikai adásokat. 1989 október végén, november elején eljutottam oda, hogy egy földalatti liberális párt létrehozását tartottam közvetlen célnak itt, Temesváron. Lényegében meg akartam osztani egy baráti körrel mindazt, amit tudtam már a liberalizmusról s amit Romániai vonatkozásairól gondoltam, egyrészt Kantot, másrészt pedig az erre vonatkozó politológiai tanulmányokat, cikkeket olvasva, amelyek a nyugati sajtóból eljutottak hozzám hegymászó és barlangász barátaim által. De a történelem megelőzött, pár hónapon belül már szabadon alakulhattak a legkülönbözőbb ideológiai pártok s a magyarság politikai érdekartikulációja is viszonylag szabad teret kapott.
- Az imént is említette, és barátai előtt is közismert, hogy a liberális eszmekör iránt köteleződött el ebben az említett két évtizedben. Az is köztudott, hogy "keresztény és nemzeti-liberális egységkeret"-ben fogalmazta meg politikai hitvallását. Akkor mivel magyarázza azt, hogy a magyar újságíró-társadalom nagy része mégis a jobboldallal, a keresztény-konzervatív gondolatkörrel hozza kapcsolatba nevét?
-  Ez nagyrészt a magyar politikai eszmetörténeti hagyomány tisztázatlanságának köszönhető.  A magyar szabadelvű hagyomány csakúgy mint a nyugati, alapvetően két, egymással sokkal inkább szembenálló, mint egymást kiegészítő eszmekörből táplálkozik. Az egyik a szerves liberalizmus, az egyént hagyománykötötte lényként, társadalmi, közösségi kontextusban tételező Burke-i, Tocqueville-i gondolatvilág, melynek talán legnagyobb magyar képviselője Széchényi István. A másik a Hobbes-ra visszavezethető, de Locke filozófiájában kicsúcsosodó dogmatikus, sokszor papírszagú, antropológiai optimizmustól fűtött, erőltetetten absztrakt liberalizmus, mely az egyénen és az államon kívül nem enged be semmit az elméleti konstrukciójába. Így értelemszerűen nem tud mit kezdeni pl. az államhatárokkal nem minden esetben egybeeső etnikai határok által kreált problémacsomaggal, egyszerűbben szólva a nemzeti, nemzetiségi kérdéssel. A liberalizmus ezen ága a nemzeti érzületet mint irracionális, potenciális veszélyfaktort kiiktatni igyekszik.  A kétféle liberális hagyomány Magyarországon intézményes síkon, a pártpalettán is artikulációt nyert: a Fidesz a nemzeti kohéziós erők jelentőségét felismerő, a határon túli magyarság érdekeit hangsúlyosan felvállaló politikai erő, míg a Szabad Demokaták Szövetsége az egész nemzeti problematika és általában a hagyományos értékek iránt közömbös vagy azokkal szemben ellenséges.
Ugyanakkor a dogmatikus liberalizmus világmegváltó messianizmusa a szocialisztikus irányzatok indulataival rokonítható. Részben ennek is köszönhető, hogy a magyar pártpaletta újrarendeződése és a belső öntisztulási folyamatok lezajlásával ma az SZDSZ koalícióra lépett az MSZP-vel, a Fidesz pedig az MDF-et és a KDNP-t valamint az MDNP-t tartja potenciális szövetségesnek.
Az SZDSZ holdudvarába tartozó magyar médiaértelmiség, mely finoman szólva túlreprezentált a jelenlegi magyar sajtóban, igyekszik az SZDSZ liberalizmusát "valódi" és egyedül autentikus liberalizmusként feltüntetni. A liberalizmust a konzervativizmussal szemben tételezik, holott a két politikai filozófia szerves együttélését, egymásbaérését mi sem ábrázolja jobban, mint hogy az általam említett organikus liberálisokat az érték-konzervatív ideológiai irányzatok és a  dogmatizmust levetkőzött liberálisok egyaránt magukénak vallják. Tisztán kell látni, hogy a konzervatív politika ma éppúgy elfogadja klasszikus liberális premisszákat, mint ahogy a társadalmi valóságot tudomásul vevő liberalizmus is integrálja a konzervatív értékeket.
Voltaképpen tehát a közösségi problémákkal szemben ellenérzést tápláló magyarországi médiaelit önmagának fenntartott értelmezési monopóliumáról van szó?
Alapvetően igen. A magyarországi média tulajdonképpen egy liberálisra átfestett kommunista sajtó. Ezek az újságok annak idején a proletár internacionalizmus nevében űzték a nemzetellenes politikájukat, Moszkva közvetett irányítása alatt. A Kádár-Aczél féle, a nemzeti öntudatot legyalulni igyekvő és a magyar szabadságvágy elaltatását, "lekenyerezését" célzó politikai kurzus által kitermelt sajtóról van itt szó. Mára a proletár internacionalizmust felváltotta a globalista kozmopolitizmus. Előbbi az orosz imperializmust szolgálta, utóbbi a rendszerváltó országokba 1989 óta betört multinacionális, globalista finánctőke és médiahatalom érdekeit. A szervilizmusra nevelt sajtónak még szempontot sem kellett váltani, csak a nemzeti kohéziót és valós szabadságvágyat lejárató érvpanelek feliratát átcserélni a tudományos szocializmusról a kozmopolita libertinizmusra. Ez utóbbinak egyébként, mint már utaltam rá, annyi köze van a szerves, jobbközép liberalizmushoz, mint az előbbinek modern szociáldemokráciához. Egy ilyen sajtó szemében bármilyen szerves liberalizmus veszélyes, amely a létező társadalmi igényekből a közösség érdekét és értékeit tisztelve és osztva, ezeket a politikai programokba beépítve igyekszik a liberalizmus paradigmáján belül cselekedni. Világos, hogy egy ilyen sajtó éppen ezért a szerves liberalizmust próbálja egybefesteni a jobboldallal, azt pedig a szélsőjobbal, pontosan úgy, mint ahogyan a fasiszták annak idején a szociáldemokráciát próbálták a kommunizmussal összemosni, vagy ahogy a kommunisták ugyanazt a szociáldemokráciát a fasizmussal.
- Ez magyarázatot ad a magyar médiának a torzítására, de mit lehet kezdeni az erdélyi médiával, amiben nem észlelhető ez a liberális átfestés. Kétségtelen, hogy a kommunista beidegződések itt is megvannak, viszont az Ön által említett libertinizmus, a szabadosság sokkal kevésbé hódított teret, és a nyugati fogyasztói társadalom-képlet hagyomány-romboló hatása is sokkal kevésbé érzékelhető. Mivel magyarázható, hogy az erdélyi médiában is ugyanúgy igyekeznek lejáratni a Tőkés László nevével fémjelzett eszmei-politikai irányzatot, mint Magyarországon, jobboldaliként, ultraradikálisként, szélsőségesként aposztrofálják a hozzá hasonlóan gondolkodókat, köztük Önt is?
- Ultraradikálisnak, szélsőségesnek tudomásom szerint engem csak a kormánysajtó, tehát a román sajtó nevez, és azt hiszem, hogy nem érdemes erre kitérni. Ami számunkra fontos, az a romániai magyar sajtó. Két külön magyar sajtóról beszélhetünk Romániában. Az egyik a Ceausescu idejéből átöröklött sajtós gárda által működtetett,  erre szinte teljes mértékben állnak azok a fejtegetések, amelyeket a kádári korszakból átöröklött magyarországi sajtóról szólva megfogalmaztam. Le kell vonni mindenesetre a nemzetellenes komponenst, ami még a kollaboráns magyar sajtóban sem észlelhető.[1] Itt ugyanis retorikai szinten létezik magyar elhivatottság, a labanc szárnyban éppúgy, mint a kuruc szárnyban, míg Magyarországon kimondottan a magyar nemzetérzés és nemzeti kohézió elleni irányultságról beszélhetünk a túlsúlyos szociál-liberális sajtó esetében. Kitapinható viszont a román politikum iránti lojalitás, illetve szervilizmus, ami egyre megy. Ugyanakkor pedig ez a sajtórész egzisztenciájában egyre inkább kötődik az RMDSZ jelenlegi vezetéséhez, így mindinkább annak szája íze szerint ír, s ez sok mindent megmagyaráz.
Romániában egy másik magyar sajtórész is létezik. Én a független romániai magyar sajtóban, amely leginkább Szőcs Géza nevéhez kötődik, de van még néhány objektív sajtótermék, - az újságírók részéről legalábbis - nem olvastam elmarasztaló bélyegeket. Ami pedig a jobboldali eszmevilágot illeti, mint már kifejtettem, a liberalizmus mind gazdasági síkon, mind ideológiai síkon érintkezik ezzel. Másrészről pedig, ha van még egyáltalán a jobboldali címkének stigmatizáló hatása, az az elmúlt negyven év állami propagandájának köszönhető, s középtávon el fog kopni.
- Véleménye szerint negyedik hatalom-e Romániában a sajtó, illetve milyen szerepet tulajdoníthatunk az erdélyi magyar sajtónak a politikacsinálás folyamatában?
- Romániában, akárcsak másutt, a mindinkább információközpontú világban, a totalitárius vagy autoriter, nyers erőre és terrorra alapozott hatalomgyakorlást  egyre inkább a manipuláció váltja föl, tehát a sajtó valóban jelentős hatalom. Ez az egész sajtóra, az erdélyi magyarságot körülvevő egész médiára vonatkoztatható, mely azonban egyáltalán nem homogén. A romániai magyar közösséget ugyanis négy főbb irányból éri médiahatás. Az egyik a romániai román sajtó, a másik az erdélyi “hivatalos”  magyar sajtó, a harmadik az erdélyi független magyar sajtó és a negyedik a magyarországi média, melynek hatása Erdélyben nem annyira egyirányú, mint az anyaországban, hála a DUNA TV-nek. Ezek médiahatások összessége határozza meg nagymértékben az erdélyi magyarság politikai kultúrájának a fejlődését, politikai opcióit és természetes, hogy az e hatások közötti óriási törésvonalak lényeges áttétellel, de lassan levetülnek az erdélyi magyar tömegekre is. Ez nagy baj ugyan, de szerencsére inkább a városi lakosságra vonatkoztatható. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy az erdélyi magyarság erősen kötődik az egyházaihoz. Nem lehet az erdélyi magyarságra nézve érvényesnek tekinteni azokat a szociológiai felméréseket, amelyeket Magyarországon készítenek, ahol egy szekularizált, sőt, vallásellenes többséggel állunk szemben. Ha profánul is hangzik, de Romániában a leghatékonyabb média a szószék. Véleményem szerint az egyházak vannak legnagyobb hatással a romániai magyar tömegekre, s ez a kognitív-pszichés befolyás messze meghaladja a sajtóét. Nem lehet kellőképpen kihangsúlyozni és méltatni azt a pozitív, kiegyenlítő hatást, azt a társadalmunkat a nyugati keresztény értékrend mentén szervesítő építőmunkát, amivel egyházaink közösségünket erősítik, és bátran mondhatom, bizonyos fokig vezetik is.
- Tehát végül is a sajtó mint olyan, a kifejezetten szakmai intézményrendszerként elkülönült médiavilág, ön szerint nem képvisel negyedik hatalmi ágat, vagy egyáltalában hatalmi ágazatot?
- Úgy gondolom, hogy nem helyes negyedik hatalomról beszélni a média esetében, hanem a klasszikus államhatalmi ágak mellett -  a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalom mellett - még három hatalmi szférát kell megnevezni: a gazdaságot, a médiát és az egyházakat, mint olyan társadalmi alrendszereket illetve intézményrendszert, melyek a tulajdonképpen hatalmi szférára, a politikai rendszerre s így a klasszikus három hatalmi ágazat tevékenységére is jelentős hatást gyakorolhatnak.
- Az RMDSZ II. Kongresszusán előterjesztett tanulmányában a társnemzeti státuszt jelöli meg mint a romániai magyarság számára elérendő legfőbb célt. Időközben az RMDSz politizálása, a Kolozsvári Nyilatkozatot követően különösképpen, a belső önrendelkezés elve mentén fogalmazódott meg. Az autonómia gondolata bekerült a programba, az RMDSZ áttért az állammodell-elvű önépítkezésre, kidolgozásra került a nemzetiségi törvénytervezet, s mint közismert, és most már az első statutum is elfogadást nyert. Felfoghatók-e az említett mozzanatok úgy, mint a társnemzeti státusz felé tett lépcsőzetes közeledés?
- Igen, teljes mértékben. Hiszen a társnemzeti koncepció abból a nyilvánvaló tényből indul ki, hogy az erdélyi magyarság számánál, kultúrájánál, politikai emancipációjánál fogva, - más mentalitási, gazdasági, szociológiai tényezőket is figyelembe véve - képes arra, hogy megálljon a saját lábán mint önálló nemzet. Ez a felismerés a társnemzeti koncepció alapja. Tehát nekünk nincs szükségünk olyan pozitív diszkriminációra a megmaradásunkhoz, mint általában egy kisebbségnek. Álljon itt ellenpéldaként a bánsági szerb kisebbség: ha ők megkapnák a kulturális autonómia lehetőségét, és ahhoz pusztán azt az adórészt, amit ők befizetnek a tanügyre és a kultúrára, ebből a visszaáramló pénzrészből nem lennének képesek fenntartani egy teljes iskolarendszert, egyetemmel együtt. Tehát többletre, pozitív kivételezettségre lenne szükségük ha identitásukat hosszútávon meg szeretnék őrizni. Az erdélyi magyarság viszont, ha megkapná azt az adórészt, amelyet már így is úgy is fizet a tanügyre és a kultúrára, abból teljes mértékben fenn tudná tartani mind az erdélyi magyar tanügyet, mind pedig a kultúrát. A romániai szerb kisebbség egyértelműen egy bizonyos pontosan meg nem határozható, de kétségtelenül létező küszöbérték alatt van, ezzel szemben az erdélyi magyarság egyértelműen az említett köszöbérték fölött.
A nemzetté válás a XIX. században úgy ment végbe, hogy egy-egy etnosz egészében létrejött az együvétartozás érzülete, valamint az igény arra, hogy ezt az együvétartozást intézményesítse, identitását védje. Az önrendelkezési jog alapján önállóságra, önálló államiságra törekedtek. A nemzettéválás tehát közakarat alapján történik, célja a független államstruktúra elérése.
A társnemzeti koncepció ezzel szemben nem a teljes függetlenséget, teljes szuverenitást s ebből következően az önálló állam megalapítását célozza meg, hanem egy országon belül olyan államstruktúrát, amely részben fedi az állami intézményeket, részben pedig külön áll attól. Tehát részben párhuzamos, részben pedig egyazon államstruktúrára nyúl vissza - mindenféleképpen legfőbb célja az identitáshoz kötött kompetenciák teljes átvállalása, természetesen az ehhez való pénz és szabad döntésjog alapján.
Ha tekintetbe vesszük, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat elvi megfogalmazására alapozva a III. Kongresszus pontosan az államstruktúrát tekintette modellnek az RMDSZ önépítkezésében, akkor világossá válik, hogy az RMDSZ azon az úton halad, hogy nemzeti önkormányzati keretté váljon, amelyen belül artikulálódnak bizonyos politikai áramlatok. Ez teljesen egyezik a társnemzeti koncepcióval. Ugyanígy teljes mértékben harmonizál a társnemzeti koncepcióval a háromszintű autonómia célkitűzés is. Az eddig kidolgozott statutumok is mind ezirányban hatnak. Nem csak Csapó doktor statútum-tervezete, hanem pl. Szilágyi N. Sándoré, mely szinte kimondva, a társnemzeti koncepciót célozta meg statútumtervében.
- A Kolozsvári Nyilatkozatból következő kétféle továbblépési lehetőséget egy 1992 végén kelt, Magyarországon és idehaza is megjelent tanulmányában vázolta föl. Az egyik lett volna az egylépcsős, amiben az RMDSZ lefekteti az összes követelését, és egyszerre valamennyit próbálja kiharcolni, a másik pedig a lépcsőzetes - amelyre lényegében az Ön tanulmánya kihegyeződik. Mint később Brassóban kiderült az RMDSZ meghatározó erői is ebben találták meg a konszenzust. A fokozatos építkezésben, az egyes intézménystruktúrák fölállításában látták az önfejlesztés lehetőségét, amelyek azután élhetnek azzal a hatalommal, amit rájuk ruház egy politikai alku keretében a román állam.
Szomorú tény, hogy a két kongresszus között eltelt időszakban, az emlékezetes Neptun-botrány alkalmával ez az intézményi keret nem nyújtott kellő biztosítékot arra, hogy az RMDSZ programjával ellentétesen cselekvőket a partvonalra állítsák.  Később a Tőkés László elleni példátlan, Nagy Benedek nevéhez fűződő támadás is kifejthette romboló hatását: a magyar sajtó hónapokig foglalkozott egy teljességgel képtelen rágalommal. Nagy Benedek pedig ma is a parlamentben ül, sőt újabb mandátum elnyerését reméli. Kérdésem tehát megfelelő-e az a struktúra, amely mindezt lehetővé tette?
-  A neptuni különutas, kollaboráns tárgyalás SZKT általi elítélése, valamint Nagy Benedeknek a tiszteletbeli elnököt megcélzó puccskísérletének visszaverése, alapjában koncepciózus, az autonomista politika leglényegéből fakadó elvi cselekedetek voltak. Ezeket a kollaboráns sajtórész úgy tüntette fel, mint erőharcot, személyi civakodást, holott határozottan nem az volt. Ezen esetekben végső soron működtek a Szövetség önvédelmi mechanizmusai. Más kérdés, hogy a parlamenti csoport elég későre jutott oda, hogy a felelős posztokból leváltsa a Neptun-gateben jeleskedő politikusokat, holott ez lett volna az SZKT elítélő határozatának logikus következménye.
Ennél sokkal egyértelműbben, elvi síkon is kudarchalmaz kötődik az RMDSZ elmúlt 4 évének politikájához. Mi sem nagyobb kudarc annál, hogy a program legfontosabb - már a III. Kongresszus előtti kerekasztal-tárgyalásokon leszögezett - sarkalatos célkitűzései,  az érdekvédelmünk, önsegélyző programunk alapjául szolgálni hivatott önfelmérés, a regisztráció nem történt meg, hogy a belső demokrácia kiépítését, valamint a tagság és politikusok közeledését szavatoló belső választásről ne is szóljak. Az is mérhetetlen lemaradás, hogy közösségünk célorientálását és céljaink külföldre, illetve a román politikum felé való közvetítését  szolgáló statutumok nem készültek el.
Az ön kérdése, hogy mindez strukturális hiba-e.
Egyike vagyok az állammodell első szorgalmazóinak, hiszen a társnemzeti koncepció megalkotása idején már tulajdonképpen ezt céloztam meg. Az 1991-ben megjelent “Merre vigyük végzetünk” című dolgozatom is a “nemzetre jellemző intézmények”, tehát az államstruktúra kiépítését jelöli meg sarkalatos programpontként. Ezzel együtt le kell szögezni egy pár dolgot. Egy ilyen államstruktúra akkor működik, ha a belső demokrácia működik benne. Hiszen nem belső  totalitarizmust akarunk kiépíteni, hanem belső demokráciát. Ennek viszont feltételei vannak. Pokol Béla nagyon jól rámutatott arra, hogy egy keret - még ha demokratikus játékszabályokat is beleértjük a keretbe - csak akkor működik jól, ha a reális hatalom megoszlása esélyegyenlőséget szavatol. Az esélyegyenlőség, a fairness princípium a valódi demokrácia előfeltétele. Ez az RMDSZ esetében sajnos nem adott.
Elsősorban az RMDSZ-hatalomgyakorlás fő eszközére, a pénzre gondolok, annak útjára és hatására. Mivel a szövetségi intézményrendszer fenntartásához szükséges pénz nem csak a tagdíjakból jön össze, nincs lentről-fölfele működtetett kontrollmechanizmus. A pénz és az ellenőrzés lehetősége szinte kizárólag föntről lefele. Az Ügyvezető Elnökség az  átvevő és elosztó mechanizmus kulcsszerve. Így aztán az apparátus hatalma nem lentről fölfele, hanem föntről lefele épül. Az RMDSZ-költségvetés nem felel meg a demokratikus államháztartások két alapvető követelményének, melyek közül az egyik átláthatóság a másik parlamenti - nálunk SZKT - hatáskörbe vonás. A Romániára jellemző jogi visszásságok miatt a bevételi oldal átlátszósága politikailag nem volt minden esetben indokolt. Viszont a kiadások eltitkolása az SZKT elől semmiképpen sem tartható fenn. Soha nem történt egy olyan beszámoló, ami az utolsó részletig kimutatta volna, hogy mire ment a pénz és mi a befektetés várható haszna. Arról nem is szólva, hogy olyan kimutatás sem készült, mely annak felmérésével foglalkozott volna, hogy a befektetések a remélthez képest milyen hasznot hoztak. Még kevésbé dönthetett ebben az SZKT, annak dacára, hogy ezt a problémát a kerekasztal-tárgyalásokon többször is felvetettük. Az, hogy ki mikor, mire és mekkora juttatást kapott, az politikai állásfoglalásának magyarázata lehet. Gondolok itt az apparátusra meg a sajtónak ama részére, amely az RMDSz-en keresztül kap szubvenciót. Ilyenformán a pénz lassan a hatalomgyakorlás eszközéből átlényegül hatalomforrássá, s így az esélyegyenlőség megszűnik.
Ez a IV. Kongresszuson vált nyilvánvalóvá, amikoris küldöttek csoportjai érkeztek kötött mandátummal. Közgyűlések, sőt, egyes esetekben választmányok döntöttek még otthon, hogy a kongresszuson melyik jelöltre szavazzanak, anélkül, hogy megelőzően találkoztak volna az összes jelölttel. Kizárólag a hatalom - pénz - birtokosa mellett döntöttek ily módon. A kongresszusi programbeszédek - a tulajdonképpeni megmérettetés - értelmetlen üresjáratokká süllyedtek. A látszatdemokratikus szavazás csak fügefalevél a pénz-manipulatív hatalom számára.
Konklúzióképpen: a struktúra jó - de nem működik teljes egészében, emellett pedig a működtetés sem felel meg kellő mértékben a demokrácia premisszáinak.
Erről eddig miért nem esett szó?
Mindig megvan bennünk a fenntartás, hogy a “kényes” ügyek esetleg további szétmorzsolódást eredményeznek. Talán azért, mert a tagság nagy részében a vita, a kritika visszatetszést kelt, függetlenül attól, hogy annak mi a háttere és célja. Sok emberben elsődleges a nyugalomra való igény. A mindinkább ellehetetlenült gazdasági helyzettel küzdő erdélyi magyar munkavállalók és földművesek szemében a munka nélkül maradottakról, nyugdíjasokról nem is beszélve, a pénzügyekkel való visszaélések, a kevés pénz helytelen vagy nem optimális célokra való költése méltán vált ki ellenreakciót - netán kiábrándulást, sőt a közös ügytől való elfordulást. Ezért nem mélyedtünk bele eddig ebbe az  egyébként központi fontosságú téma nyílt színi vitájába. Én az egy évvel ezelőtt kelt nyílt levelemben kitértem erre a problémára is, elsősorban a regisztrációval, az önfelméréssel kapcsolatban. Az azóta eltelt év fényesen bizonyította a levelemben foglaltak helyességét.
Markó Béla viszont Szőcs Géza kapcsán éppenséggel ebben a témában kezdeményezett vitát. Ez nem egyéb olcsó figyelemelterelésnél - az RMDSZ-t nyomasztó valóság az, hogy újabb év telt el anélkül, hogy megvalósultak volna a sarkalatos programpontok. Az RMDSZ nem Szőcs Géza állítólagos pénzkezelési hiányosságai miatt, hanem éppenséggel Markó Béla bizalmát bíró tisztségviselők helytelen költségvetési súlypontozása miatt nem teljesítette immár évek óta a programot. Ami a Szőcs Géza elleni támadásokat illeti, ezek pontosan beilleszkednek azon megnyilvánulások sorába, mellyekkel a múlt rendszerben kompromittálódott vagy csak egyszerűen sunyító figurák a hiteles ellenállók diszkreditálására törnek.
Én azon a véleményen vagyok, hogy több bizalommal kell lenni a nem aktívan politizáló erdélyi magyarsággal szemben - ami azt jelenti, hogy igenis bizonyos dolgokat el kell magyarázni, de nem egyes embereknek és elvétve, hanem a közösség tudáshátterét kiépítve, szervezetten, egy egész célorientáltan kialakított csoport segítségével. Azon a véleményen vagyok, hogy nem csak a politikusok között, hanem a választók között is arra a táborra kell támaszkodni, mely áldozatokra kész, olyan emberekre, akiknek az önazonosság szent, aki gyermekét magyar iskolába íratja még akkor is, ha ez nehézségekbe ütközik, és nem románba azért, mert “az jobb a gyereknek”. Egy függetlenségi mozgalomban, az autonomista politikában a tenniakarók helye van elöl.
- Ebből a helyzetképből az következik, hogy létezik az RMDSZ élén egy olyan csúcsvezetés, amely elsősorban a saját pozíciójának megőrzésére törekszik. Nem érdekelt tehát semmiféle helyzetteremtésben, mert a jelenlegi helyzetnek a megőrzése az, amelynél fogva a hatalmát megtarthatja. Mint erre Ön is utalt, és mint egyébként is közismert, rendelkezik mindazon eszközökkel is - sajtórészesedés, anyagi eszközök - amivel a jelen felállást fönntarthatja. Nem jelenti ez azt, hogy az erdélyi magyarság társadalmán belül is beállt az a bizonyos “koaguláció”, amit ön a Sfera Politicii című folyóiratban, majd később Gyurgyák János a 2000-ben írt le?
- Minden jel arra vall, hogy pontosan ez történt. Ismétlem, ez azért van, mert a hatalom egyik fő komponense a pénz, és ez a pénz az RMDSZ-en belül nem lentről fölfele, hanem fentről lefele áramlik többnyire, és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a jelenlegi politikai  vezetés egy valódi establishmentet - ha úgy tetszik: hatalmi koagulátumot - alakított ki. A politikai establishment fő célja mindenkoron a hatalmon maradás. Esetünkben ezt legjobban azon lehet lemérni, hogy miközben a legfontosabb programpontokat teljesen figyelmen kívül hagyta, az apparátus túlnőtte magát - kisebb apparátussal, a sarkalatos programpontokat célzó akciósorozattal az elsődlegesen közhasznú célkitűzéseket el lehetett volna érni. Ahelyett, hogy a cselekvésre költötték volna a pénzt, több alkalmazott fizetésére költötték, valamint az erdélyi magyar sajtó szubvenciójára. Amióta létezik bürokrácia és bürokrácia-elmélet, közhely, hogy a szükséges mértéken túlnőtt apparátus önfenntartó látszataktivitásba süllyed - erősen csökken hatásfoka. Mind az apparátus kiépítése, mind pedig a sajtó szubvencionálása egzisztenciálisan egy befolyásos pozícióban levő embercsoportot kötött a mai RMDSZ-hatalomhoz. Az establishment hatalmát a túlburjánzott fesztivizmus is alátámasztja, hiszen alkalmat ad a szereplésre, tehát a befolyás növelésére. Szerintem kevesebb fesztivizmus, kisebb apparátus és sokkal kisebb sajtószubvenció mellett a kongresszusi menetrendnek megfelelően meg lehetett és meg kellett volna valósítani a regisztrációt és a belső választást. Részben az establishment állásféltő, önfenntartó reflexe miatt az RMDSZ-csúcsvezetés a pénzt a program keresztülvitele helyett nagyrészt a hatalommegőrzésre költötte.
- 1994-ben, a Kolozsvári Nyilatkozat második évfordulója alkalmából szervezett tanácskozáson mutatta be “Támpontok egy dinamikus magyar paradigmához” című tanulmányát, mely egy összmagyar stratégiát vázol fel. Az új magyar paradigma gondolatkörében foglaltak valóra váltása megoldást jelentene  Ön szerint az egyes rész-kérdésekre, különös tekintettel az imént fölvázolt “koagulációs” jelenségekre, amelyik mind az anyaországban, mind itthon észlelhetőek?
- A dinamikus magyar paradigma, amelyet az Interconfessio Társaság körvonalazott, és amely most már több konferencián is megérlelődött, három fő fejlődési irányban látja a nagyon komplex magyar problematikát a Kárpát-medencében megoldani. Az egyik a tudásközpontú nemzetfejlesztés, a másik a szubszidiáris nemzetstruktúra és a harmadik a szervesítő algoritmusok, Egy ilyen program természetesen akkor…
- Mielőtt továbbmennénk, ha kérhetném a közérthetőség kedvéért egy-két mondattal írja körbe az említett fejlődési irányokat.
- A tudásközpontú nemzetfejlesztés a magyarság egészére vonatkozik és abból indul ki, hogy az utóbbi két évtizedben rohamosan növekvő információs gazdaság az informatikai robbanás a hatalom három megjelenési formája közül - (melyek, mint közismert, a nyers erő, a pénz és az információ, a tudás) a tudás felé tolja el a súlypontot. Ez szerencsésen egybeesik, a magyarság adottságaival. Ki kell tehát használni a magyarság kárpátmedencei kultúrelőnyét és eleve ebbe az irányba kell lépni. Értem ezalatt egyrészt, hogy az egész magyarság tudásszintjét emelni kell, ez lenne a megjelölt fejlődési irány horizontális dimenziója. Ez népfőiskolákkal, továbbtanulási lehetőségekkel, és egy problémaorientáltan átszervezett oktatási intézményrendszerrel reálisan elérhető. Egyébként a modern, a ‘90-es évekre kidolgozott japán nemzetfejlesztési programnak is a tudásszint-emelés egyik kulcsfontosságú célkitűzése. Ők egy olyan társadalmat akarnak létrehozni, ahol az emberek életük végéig tanulnak.
Másrészt a tudásközpontúság azt is jelenti, hogy a tudáshoz kötött legfontosabb, legbecsesebb kincset, a kreativitást kell elsődlegesen fejleszteni. A kulcsszavak tehát: kreativitásfejlesztés, intelligenciafejlesztés, kompetencia-növelés és motiválás, egyszóval elittermelés. Ez a tudásközpontú nemzetfejlesztés célkitűzésének a vertikuma, melyet állandó szelekcióval és célirányos képzéssel lehet elérni. Szerintem az az erő, amely így létrejön, a magyar társadalom motorja, lokomotívja lehet az eljövendő évtizedekben vagy századokban. Ezt a célkitűzést minden mástól függetlenül keresztül lehet vinni, ez nem egy újdonság. Széchenyi és Eötvös is már hasonlóképpen gondolkodott, az ő eszmei nyomvonalukban haladt Klebelsberg Kuno és Teleki Pál is. Sajnos a félévszázados kommunista zsákutca vakvágányra futtatta a magyar oktatást. Itt az ideje visszatérni a megfelelő kerékvágásba. Ez véleményem szerint keresztülvihető egy normálisan működő országon belül, még akkor is, ha ott egy bizonyos hatalmi koaguláció létrejött.
A szubszidiáris nemzetstruktúra önálló és együttműködő nemzetrészekből álló nemzetképletet jelentene. A trianoni békediktátumot követően a magyar nép különböző részekre bomlott. Határmódosítás nélkül e nemzetrészek csak úgy maradhatnak meg, ha az autonóm fejlődés útjára kell lép. A határon túli magyar szervezetek önrendelkezéselvű politizálása ezzel teljesen megegyezik, az anyaországon kívül tehát már az új paradigmának megfelelő a fejlődésvonal. Ezt kellene kövesse a magyarországi nemzetrész is, annak tudatosításával hogy az összmagyarságnak van közös érdeke, hogy a kohéziós erőket újra kell termelje, hogy spirituálisan újból nemzetté kell váljon. Attól a pillanattól kezdve lesz a leszakított nemzetrésznek újból valódi anyaországa, amit jelenleg nem lehet tiszta szívvel kijelenteni.
A harmadik pillérét képeznék a dinamikus magyar paradigmának a szervesítő algoritmusok, melyek az önálló fejlődésben implicit bennefoglalt centrifugális tendenciákat lennének hivatottak ellensúlyozni. A különböző nemzetrészeket megszámlálhatatlan, határokon átívelő gazdasági, kulturális és szellemi szállal kell egymáshoz kötni. Ennek alapját egy erre megfelelő magyarországi alkotmány jelentené, amelynek koncepciós vitája most folyik. Az új magyar alkotmányban valamiféleképpen benne kell legyen az az alapgondolat, melynek megfelelője különböző formában kodifikációt nyert a német vagy a spanyol alkotmányban, hogy Magyarország nemcsak a magyar állampolgárok, hanem a magyar államhatáron kívül élő magyarok hazája is. Ebből le lehetne bontani olyan törvényeket, amelyek a határon túli gazdaság és kultúra szubvencióját kedvezményekhez kötné az anyaországban. Ezek lennének a leghatékonyabb szervesítő algoritmusok. Egy másik dimenziója lenne a szervesítő algoritmusoknak Magyarország népének újraszervesedése, mert - mint ahogy már utaltam rá -  Magyarországon a nemzeti érzést és a szabadságvágyat egyaránt elaltatták. Megszűnt a modern nemzetekre jellemző viszonylagos érték- és szóhasználati homogenitás. A magyar társadalom különböző részeiben alapvető fogalmak (mint ügyszeretet, hűség, kötelesség, áldozatvállalás, elhivatottság, közösség, nemzet, nemzeti érdek, haza, patriotizmus, hit) mást és mást jelentenek. Van akinek ezek a fogalmak szentek, fontosak, ugyanakkor sajnos sokakban erős ellenérzést, visszatetszést szülnek. Ez a bomlás tünete. Ezen kell változtassanak a szervesítő algoritmusok, a magyarságon belül fellelhető különböző érték- és szóértelmezési rétegeket egy olyan fokú átjárhatóságra, ha nem is homogenitásra, kell hozni, hogy a közös érdekeket felismerjék és a közös érdekek védelmében a közös értékeket megtalálják. Ez azt jelentené, hogy egy újabb nemzeti szintézis jönne létre, amely immár megfelelne a XXI. század követelményeinek.
- És ez az Ön által elképzelt jövőkép megvalósulása - megismétlem az előbbi kérdést - megoldást hozna reményei szerint az egyes nemzetrészek sajátos problémáira?
- Ha a magyar nemzet felvázolt három paradigma-komponens koordinátái között fejlődne a továbbiakban, akkor ennek szinergetikus hatása a Kárpát-medencében meghatározó tényezővé tenné a magyarságot. És éppen a szervesítő algoritmusok által a trianoni trauma  túllépésére lenne esély, határmódosítás nélkül. Az anyaországban egy új nemzeti szintézis, egy modern magyar nemzeti gondolatvilág kezd kibontakozni. Ennek a szellemi erjedési folyamatnak a katalizálását, felgyorsítását kell célul kitűzni. Itt kell kitörni a történelmi örökségként ránkmaradt öngáncsoló bűvös körből. Erdélyben az út a struktúrának teljes kiépítésén, belső demokráciánk megerősödésén és az autonomista tenni akarók önszerveződésén keresztül vihet a közös cél felé.

Németh Tünde

Megjelent a Kapu 1996/10 számában.


[1] Az interjú mondanivalójának nagy része aktuális ma is, téziseit aligha cáfolhatja bárki. Azt viszont 1996-ban nem láthatta előre Borbély Imre, hogy Erdélyben is megkapaszkodik a sajtóban egy vegytiszta nemzetellenes irányzat, amit a Maszol és az Erdélyi Riport képvisel elsősorban (utóbbi állítólag megszűnt), de a Transindexen is bele lehet ütközni kozmopolita, a nemzeti gondolkodást élből elutasító szövegekbe.