Monday, April 23, 2018

Raffay Ernő: Borbély Imre, a magyar stratéga

Lassan elkészültem apám, Borbély Imre harmadik kötetének kéziratával. Ebben a kötetben a tudományos igényességgel megírt tanulmányai kerültek egybefonásra. A könyvhöz Raffay Ernő, apám legjobb barátja, mondhatni, szellemi ikertestvére és generációtársa írt előszót.

(Hadd álljon itt pár fotó az EMI táborból. A szellemi fórumnak mindketten több ízben is meghívott előadói voltak. Az első kép a gyergyószentmiklósi állomáson készült 2006-ban, kimentünk anyámmal apám elé. A második a 2006-os nemzetstratégiai fórumot örökíti meg, nem minden előadó látszik. Akiket láthatunk: Lezsák Sándor, Gergely István, Borbély Imre és Strahl Zoltán, akit szintén tavaly vesztettünk el. A harmadik fotó 2005-ös, szintén az EMI táborban készült.)




Addig is míg a kötet megjelenik, hadd álljon itt a blogon ez az előszó, mely önálló írásnak is tökéletesen beillik.

Borbély Imre, a magyar stratéga


Borbély Imre az a magyar gondolkodó, aki egész életében a szétdarabolt magyarság összeillesztésén, vissza-építésén gondolkodott. S mivel hihetetlen sok ténynek volt az ismerője, e történelmi tények okai és következményeinek felfedése után azon kezdett gondolkodni, hogy mit lehetne és mit kellene tenni annak érdekében, hogy a tíz részre szétdarabolt magyarság valamilyen módon újra egységes nemzet legyen. Képzettsége, fogalom-ismerete, nemzetközi látóköre arra tették Őt képessé, hogy ne csak átlássa nemzete valós, tényszerű helyzetét, hanem kiutakat is mutasson számára. Nagysága ebben áll: egy alávetett nemzet számára az a legfontosabb, hogy legyenek stratégái, akik érdemben és megalapozottan mutatnak utat a kilátástalanság, bekerítettség, legyalázottság, beolvasztás, anyagi, szellemi és lelki tönkretétel évtizedei alatt.
            Ebben a kötetben Borbély Imrének a rendszerváltozás utáni jó egy évtizedben írt tanulmányai olvashatóak. A rövid elő- vagy utószó feladata csak az lehet, hogy kedvet csináljon a nemzet sorsa iránt érdeklődő olvasó számára: miket is gondolt, tervezett Temesvárról és Budapestről Borbély Imre?
            Nos, először a Kárpát medencei magyarság alap-helyzetét térképezte föl, s a kommunizmus bukása utáni években ezt írta: „Magyar szempontok. Helyzetkép: Bár a mesterségesen létrehozott határok több évtizede szétszabdalták a Kárpát-medence kulturális-gazdasági szempontból egységes régióját, a határokon kívül rekedt magyar milliók nem mutatnak hajlandóságot önazonosságuk feladására. Szlovákia, Románia és Szerbia politikája nem tartalmaz olyan elemeket, amelyek a magyar kisebbségek hosszú távú megmaradását szavatolnák. Ellenkezőleg, a politikai igyekezet e kisebbségek eltűntetését célozza. Ezen államok a magyar nemzeti közösségeket ellenségként kezelik. Az azonos cél, az azonos ellenségkép e három országot - legalábbis ebben a kérdésben - közös platformra, informális szövetségbe tereli. A magyar népcsoportok bármelyikét érő destabilizálás legvalószínűbb következménye egy Magyarországot célzó kivándorlási hullám. Ezért e kérdés megoldása jól felfogott államérdeke Magyarországnak. Így, közvetett, de objektív módon a Kárpát-medence magyarsága a szétszabdaltság dacára továbbra is egy sorsközösséget alkot.” Tehát: a szomszéd népek megszállása és folyamatos üldözése alá került magyar nemzetrészek legalább három (most már több!) szomszéd ellenségképének alkotó elemévé vált. A magyarság, mint ellenségkép bizony napjainkban, a 21. század első két évtizedében is meghatározó erejű tényező.
            Borbély Imre ezzel szemben megállapítja, hogy „Minden magyar tagja a magyar nemzetnek, a magyar állam az egész nemzet állama.” Íme az egyik mondat, amely Imre stratégai minőségét bizonyítja. S ehhez a megállapításához, amely mindenféle gondolkodásunk kiindulópontja kellene, hogy legyen, hozzá teszi a tényt: „a magyar nemzet távol van attól, hogy a nemzeti ügyekben széles konszenzus uralkodjon.”
            Gondolkodása során áttekinti az összes elképzelhető és elképzelhetetlen lehetőséget.
            Az ideiglenesen elvett területeken élő magyarság (német mintára történő) Magyarországba telepítéséről például ezt írja: „A határon túli magyarság áttelepítése kétségtelenül az érintettek önazonosságának megőrzése szempontjából a maximális biztonságot, a gazdasági boldogulásuknak pedig a legnagyobb esélyt nyújtaná. Nemzetpolitikai szempontból ez a megoldás létszám-konzerváló, viszont a Kárpát medencében a magyarok lakta életteret minimalizálja a létező államterületre.” Tényszerű megállapítás; arról nem is beszélve, hogy a német népcsoportok visszatelepítése az 1945 utáni Németország területére a korábbi évszázadok alatti német kelet-politika expanzivitásának következtében a Kárpát-medencébe került svábok, szászok és frankok vissza-telepítését jelentette, míg a magyarok esetében nem volt szó mesterséges telepítésről Erdélybe. Oda a magyarok ősfoglalással kerültek, tehát a csonka-országba való telepítésük ténylegesen területföladás lenne. Hiszen amikor NATO-szövetséges román „barátaink” ősei még a Balkán-félsziget déli harmadában legeltették juhaikat, a székelység már a Hargitán állott.
            Nézzük, mit ír Borbély Imre a következő lehetőségről, a határmódosításról: „A kommunista-internacionalista gyökerű nullapolitikának ellentétét a történelemben a Horthy-korszak elhivatottan nemzeti, nyíltan irredenta és sikeresen kivitelezett határrevíziós politikája képezi. Ennek a politikának a célja a magyar élettér és létszám méltányos maximalizálása volt. Ez egyben azt is jelentette, hogy a Trianon által külhonba kényszerített nemzetrészek emberi méltóságát messzemenően tisztelte. A határon túliak nem a politikának eszközét, hanem célját képezték, ami morális szempontból kifogástalannak tekintető. Keresztülvitele bár rövid időre, de sikeresnek bizonyult. A végső kudarc ezúttal nem a magyar politikai célok és eszközök helytelenségére, nem is az akarat hiányának számlájára írhatók, hanem a magyar politikum hatalmát messze meghaladó történések számunkra kedvezőtlen alakulására.” Helyes, mivel tényszerű megfogalmazás: a magyar élettér (létszámunknak megfelelő) méltányos maximalizálása az 1944-1947 közötti nagyhatalmi érdekek játékának következtében égett történelmi hamuvá. Akkor is így van ez, ha a 2. bécsi döntés előtti-körüli időkben a szovjet külpolitika Erdély kapcsán erősen magyarbarát volt!
            Borbély Imre szerint attól, hogy megsemmisültek a négyszeres határrevízió területi eredményei, maga a határmódosítás, illetve az a tényező, amire épül, a történelmi jog napjainkig él tovább: „Viszont a történelmi jog elévülhetetlen. A határrevízió magyar követelésének morális megalapozottsága, jogossága azóta sem változott, és e tekintetben a jövőben sem változhat semmi. Sőt. A történelmi joghoz hozzáadódik a jobbik gazda metafizikai előjoga a földhöz, a gondosabb szülőnek előnye a nevelésre. Az utóbbi évtizedek tapasztalata arról szól, hogy a kis-antant utódállamainak jogfelfogása és gyakorlata távol áll a jogállamiságtól – az emberi jogok és a nemzeti kisebbségek joga terén messze elmaradnak Magyarország mögött. Ezen országok hozzáállása az egykor megkapott területekhez továbbra is felelőtlen, még mindig magán hordozza az orgazda kapkodva lefölöző attitűdjét.” Helyes, ismét stratégiát hordozó megállapítások. Mióta Imre e sorokat papírra vetette, „mindössze” annyi történt, hogy a Kárpát-medence majdnem mindegyik országát magához ölelte az Európai Unió és a NATO. Ennek óriási jelentősége van, ui. az EU-tagság nem más, mint a nyugat-európai termelő tőke államainak piac-kiterjesztő tevékenysége; a NATO-tagsággal pedig a nyugati nagyhatalmak kiterjesztették keletre (azaz éppen a Kárpát-medence összes magyarjára is) a leendő háború hadszínterét. A magyarságra vonatkozó lényeg: a történelmi jogra és az etnikai helyzetre alapuló határrevízió szüksége és lehetősége most is él. Az ismert orgazdák most is oroznak, s milyen furcsa történelmi helyzet: egyes szomszédokkal katonai szövetségesek vagyunk, miközben az ő kormányaik ott gyöngítik a területre került magyarságot, ahol érik. Abban is igaza van Borbély Imrének, hogy a kisantant-utódállamok (úgyis, mint NATO-demokraták) nem nevezhetők jogállamnak, mivel elnyomják a területükre került etnikai kisebbségeket – miközben azt mondják, hogy az etnikai alapú autonómia nem felel meg a nyugat-európai „demokratikus” követelményeknek. Vicces, szánalmas, igaztalan fölfogás ez, amely szerint az elnyomás demokratikus, az elnyomás elleni küzdelem pedig antidemokratikusnak minősíttetik.
             E súlyos bajok föloldásának lehetőségeivel is szembe néz e kötet stratégája. Az autonómiáról például ezt írja egyik, itt olvasható tanulmányában: „A kilencvenes évek derekán, a határon túl élő magyar közösségek mind programba vették az autonómiák kiépítését. Szembe kell nézni azzal a nyilvánvaló ténnyel is, hogy az autonómia (a nemzeti közösség korlátozott szuverenitása) ha létre is jönne, egymagában, az anyanemzethez kötődő gazdasági, kulturális és valamifajta politikai integráció nélkül nem más, mint semmibe vezető út. Az ország vagyonának szétprivatizálása és az EU-integráció mindenáron való sürgetése mellett az ország politikuma részéről nem sok energia jutott a nemzeti reintegráció gondolatára. Így aztán nem csoda, hogy az autonómiát célzó igyekezet az anyaországi politikum csendes, vagy kimondott helyeslésével megtört. A határon túli, formailag legitim magyar vezető elitek az önrendelkezés rögös útja helyett, a többségi hatalommal való kollaborációt választották. Ez a váltás Magyarország politikuma számára is kényelmesebb és egyszerűbb helyzetet hozott létre. A határon túli nemzetrészek jövőképét viszont ez a váltás negatívan érintette.” Azt mondja tehát a Szerző, hogy az autonómiának csak akkor van bármiféle értelme, hogy az anyanemzethez több féle integrációval kötődik az adott autonóm terület. E könyv egy másik helyén pedig így fogalmaz, szintén az autonómiáról: „Az autonómia önmagában az anyaországtól nagyon távoli nemzetrészek esetében lehet megoldás (Quebec), anyaország nélküli etnikum esetében (korzikaiak, kurdok) elégtelen félmegoldás, az anyaország szomszédságában viszont semmibe, értsd: végső soron az asszimilációba vezető út. Autonómia nemzeti integráció nélkül az erdélyi magyarság számára abszurdum. (Olyan, mint a levágott végtaghoz protézistestet tervezni.) Az autonómiának esetünkben értelmet, kielégítő jövőképet csakis a nemzeti integráció adhat.”
            Döntően fontos megállapítások, viszont mi lehet ez a bizonyos nemzeti integráció? Borbély Imre ennek kezdeteként a magyar állampolgárság kiterjesztését tekinti. Figyelem, akkor írta a következő mondatokat, amikor a csonka országban még a nemzeti oldalon is többnyire lehetetlenségnek tartották az állampolgárság kiterjesztését: „Leszögezhető tehát, hogy a nemzet egységesülése szempontjából a magyar állampolgárság alanyi jogának kiterjesztése a nemzet egészére a Schengen határoktól teljesen függetlenül, egy megkerülhetetlen politikai és jogi szükségszerűség. A magyar nemzetpolitika nem a Schengeni határok leereszkedése miatt, hanem annak sürgető ürügyén, az átfogóbb nemzetpolitikai cél felé tett lépésként kell létrehozza a nemzet egységének jogi alapját, a nemzet egészére kiterjedő állampolgári jogosultságot.
            E gondolatmenet jegyében állapítja meg, hogy a magyar külpolitikának is változnia kell: „Az ország külpolitikája így részben a nemzet belpolitikájává válna, ami a bevezetőben tárgyalt súlypontok fontossági sorrendjének a módosulását is eredményezné. A következőképpen: határon kívüli nemzetrészek integrálása, euroatlanti integráció, jószomszédi viszony.” Azaz a magyar külpolitika legfontosabb, első helyen álló tényezőjévé az elszakított területeinken élő magyarok integrálását teszi. Ahhoz, hogy ezt a magyar külpolitika csinálói pontosan értsék, Borbély Imre (sok más mellett) ezt a tény-sort is megállapítja: „Sokan és sokszor Románia lemaradását időben mérik. Tévednek. Szintúgy Szerbia és Ukrajna esetében is. Ezen országok lehet, hogy az általános gazdasági és kulturális (civilizatórikus) mutatók szerint első ránézésre ott tartanak, ahol Magyarország ezelőtt X évvel, és a fejlett nyugateurópai átlaghoz képest X+n évvel. De a lemaradást csak ezzel az egy mutatóval mérni nem egyéb, mint hallgatólagosan feltételezni, hogy ezek a civilizációk egyenirányúan fejlődnek a Nyugattal. E mögött a feltételezés mögött az egyetlen civilizáció létének előítélete húzódik meg. Legalább az iszlám világ hozzánk képest teljesen divergens pályája rá kellene döbbentse az efféle dogmákban hívőket, hogy a nyugati-liberális-demokratikus-felvilágosult-előítéletmentes-toleráns civilizáció-centrikus világkép hamis. A történelmi tapasztalat másról tanúskodik. Az ortodox-nyugati törésvonal éppen úgy létező valóság, mint az iszlám-nyugati.”
            Borbély Imrét e sorok írója a legnagyobb stratégának tartja, aki a 20-21. század fordulóján, a magyarság adott helyzetében képes volt nemcsak végig gondolni a helyzetünket, hanem hatékony (azaz nem csak üres és fantáziadús) megoldásokra is javaslatot tenni a nemzeti integráció érdekében.

Borbély Imre magyar hős volt.
Requiescat in pace.

Budapest, 2018. április 17.

Raffay Ernő










Friday, April 13, 2018

Szilágyi Zsolt: Amikor eljön az idő, újra velünk lesz - kései nekrológ Borbély Imre emlékére -

A köztünk levő csekély korkülönbségből is adódott, hogy apám, Borbély Imre barátai közül többeket a magam barátainak mondhatok mindmáig, és fordítva, apámnak is nem kevés barátja volt azok között, akik velem egykorúak s akikkel én alakítottam ki előbb baráti viszonyt.

Egyikük Szilágyi Zsolt, akivel apám együtt koptatta a bukaresti parlament padjait, s akivel szinte a kezdet kezdetétől egy csapatban harcolt a szellemi barikádokon.

Alább az ő búcsúsorait olvashatjuk.


A temesvári találkozás
Legelőször temesvári otthonában találkoztam Vele.
„Te nem ismered Imrét? –kérdezte Sárpi, azaz Gazda Árpi néhány nappal korábban. „Neki van a legnagyobb magyar lemezgyűjteménye Temesváron, másrészt nagyon jókat lehet beszélgetni vele, tisztán látja mi is történik itt” - mondta nekem a temesvári magyar egyetemisták diákszínjátszó körének, a Tháliának egyik próbája után.
1988 első hónapjaiban jártunk, és néhány nap múlva, egy ködös, nedves, nyálkás temesvári estén elsétáltunk az egyetemi diáknegyedből a Borbély családhoz.
„Ungureanu 17”, mondta Sárpi, később tudtuk meg, hogy az utca neve a boldogabb, magyar időkben Városháza utca volt.
Akkor még nem volt kapucsengő, hamar bejutottunk a temesvári belváros egy magas, polgári időkben épült házának első emeleti lakásába. Csak 1989 után tudtam meg, hogy tulajdonképpen az egész ház a családé volt, de a kommunista államhatalom elvette tőlük, meghagyva nekik az első emeleti lakást, amiben akkor is laktak.
Először Zsolt fiával beszélgettünk, az ő szobája rögtön a bejárat után jobbra volt. Egy tíz perces, rövid eszmecsere már akkor nagyon mély benyomást tett rám. Irodalomról és rockzenéről váltottunk néhány gondolatot. Zsoltnak akkoriban nagy, Jimi Hendrixre emlékeztető haja és jó beszélőkéje volt, könnyű volt vele ismerkedni. Még nem sejtettük, két évvel később, a temesvári népfelkelés és a bukaresti hatalomváltás után 1990 elején az erdélyi politika nemzeti oldalán, (a MISZSZ-ben, az Reform Tömörülésben, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsban és az Erdélyi Magyar Néppártban) milyen közeli harcostársak leszünk.....
Tíz perc után hátramentünk Imréhez.
Az első szobában egy dobfelszerelés pihent, régi bútorok, könyvek és családi festmények társaságában. Mintha egy filmben lettem volna. Szintén később tudtam meg, hogy Szilárd, a kisebbik fiú dobolt. Igaz, Zsolt is. Szilárdot többször láttam később dobolni a színpadon is, kiváló volt, élt a hangszer mögött, élvezte, értette és nagy tehetsége is volt (van) hozzá.
Innen jobbra nyílt Imre saját szobája, a pátriárka benn ült íróasztala mellett, jobb kezénél pipa-gyűjteménye, a szobában pedig a majd ötméteres polcokon végig könyvek. A házat nem fűtötték, kinn lehetett 2-3 fok, benn pedig 14 körül. Imre egy igazi pufajkában fogadott. Nagyon stílusosnak tűnt, akkor ennek még nem volt politikai konnotációja.
Ugyanazt éreztem, mint, amikor legelőször Tőkés Lászlóval találkoztam. Egy különleges kisugárzást.
Bemutatkoztunk. Kimért volt, kissé távolságtartó. Aztán bejött a felesége is, Viki.
Hát igen. Egy ilyen emberhez illik egy ilyen bájos feleség. Mert Viki jelenség volt akkor is, és mindig, amikor találkoztam vele.
Imre megjelenésével, beszédével mély értelmet és bölcsességet árasztott.
Tekintély, kimértség, nyugodtság. Lenyűgözött.
A magyarországi változásokról beszélgettünk, Pozsgayról, Szűrösről, a Fideszről, majd a német politikáról. Hihetetlen tájékozott volt.
Amikor eljöttünk Sárpival, ugyanazt éreztem, mint, amikor Tőkés Lászlótól jöttem ki pár héttel később. Érdekes, hogy hozzá is épp Gazda Árpi vitt el. Tehát ugyanúgy fel voltam dobva és azt gondoltam, hogy, ha ilyen emberek élnek itt Erdélyben, akkor mégiscsak van remény.
Mert bízni lehet bennük.

A forradalom utáni első hetekben, hónapokban sokszor úgy éreztem, hogy fontos döntések előtt tanácsot kérnék. Akkor döbbentem rá, hogy, ha nehezebb ügyekben tanácsra volt szükségem, akkor vagy Imrét, vagy Tőkés Lászlót kerestem, persze Imrét könnyebb volt elérni, ő nem volt annyira befogva.
Akkor még nem tudhattam, hogy később szoros munkatársak leszünk és hogy néhány év múlva azt, amiről suttogva, halkan mertünk csak beszélni és akkor is csak utalásokkal, félszavakkal, nos, azt felvállalhatjuk és őszintén képviselhetjük.
A forradalom után Imre eleinte nem akart aktívan, tisztséget vállalva bekapcsolódni. Mi unszoltuk, kértük, hogy ne maradjon távol és nagyon örültünk, hogy nem csak a Temesvár Társaság üléseire vagy a BMDSZ (Bánsági Magyar Demokrata Szövetség, mert az első hetekben így és nem RMDSZ-nek hívták a helyi kezdeményezést) üléseire jár el, de végül szerepet vállalt az 1991-ben Marosvásárhelyen megválasztott országos elnökségben is.
Imre egyébként többször is elmondta, hogy részt vett a Temesvári Nyilatkozat megfogalmazásában és több javaslatát be is építették a szövegbe. Arra tényleg büszke lehet bárki.
Az erdélyi magyar politikában a helyzetteremtők és a helyzetbe simulók, az autonomisták és a „pecsovicsok” (ahogy ő mondta), a radikálisak és a mérsékeltek harca folyt már az első hetektől. Ő a Bánságból jött, szórványból, de úgy tudott gondolkodni, mintha a székelységben élt volna. Nem hiába szerették és tisztelték annyira a székelyek.
Imre 1992-től 1996-ig volt parlamenti képviselő Hargita megye képviseletében. (Az 1996-os választásokon nagy erők mozdultak meg az RMDSZ vezetésének koordinálásában, hogy megakadályozzák ismételt képviselővé választását.) A külügyi bizottságban ketten voltunk magyarok.
Egy olyan időszak volt ez, amikor a magyarok akkori parlamenti csoportjának frakcióirodája egy üvegajtóval leválasztott folyosó szeglet formájában alakult ki, mivel az orwelli stílusban épült „népek háza” még nem volt használható.
A frakcióüléseken hozzászólásaiban és meglátásaiban, mindig egy szilárd és tiszta elvi alapon álló stratégiai célt határolt körbe, majd az ehhez vezető taktikai utat vázolta. Többeket, elsősorban a neptuni vonal képviselőit nagyon irritálta, idegesek voltak tőle, mert Imre teljesen atipikus volt abban a bukaresti környezetben, amihez néhányan készséggel alkalmazkodni vagy simulni akartak.

Imre igazi stratéga volt. 1990 első időszakában, a fekete március és a május 20-i választások után egy érték- és célmeghatározásról szóló vita zajlott az erdélyi magyar közéletben. Az alkotmány tervezetének vitája ugyanakkor egy kőkemény öndefiníciós kérdés elé állította az erdélyi magyar elitet. Mik vagyunk mi? Kisebbség? Népcsoport? Nemzetrész? Polgárok közössége?
Ebben a vitában publikálta Imre az ú.n. „társnemzet koncepciót”. Eszerint a magyarok, mint, ahogyan az országban élő más nemzeti közösségek is, államalkotó tényezők a román nemzettel együtt. Ugyanazok a jogok illetik meg tehát, mint a számbeli többséget alkotó románokat. Ezzel egyidőben adott öndefiníciót és állapított meg viszonyrendszert a magyarok és a románok között. Közlésétől kezdve, a vitaindító után, e tárgykörben folytatott eszmecsere „társnemzet vitaként” volt ismert az erdélyi magyar politikatörténetben.
Az első federalista volt, akit megismertem és aki nekem elmagyarázta, mi is az a föderalizmus. Koherens, világos, ésszerű, tiszta érveléssel tudott meggyőzni arról, hogy ez miért lenne jó az erdélyieknek, a magyaroknak.
Már az RMDSZ első kongresszusa előtt azt javasolta, hogy a Szövetség vállalja fel Románia föderális átalakítását. El is ment Domokos Gézához és bő órán keresztül  magyarázta neki, miért lenne ez fontos. Nem vettem részt a beszélgetésen, de Domokos nagyon határozottan elzárkózott előle, az ő szocializációjához és óvatoskodó bukaresti politikájához nem is illett a bátor, szerkezeti változást szorgalmazó, transzilvanista program.
Röviddel ez után azt kezdték Imréről híresztelni, hogy nem lehet benne bízni, őrült láng lobog a szemében és különben is, fegyvert tart a lakásában. Ami persze hazugság volt. A szekuritátés diverziókeltés és a hiteles emberek lejáratása már akkor, 1990 első hónapjaiban beindult az erdélyi magyarok között.
1996 után ugyanaz a sors várt rá, mint később az RMDSZ-en belül akkor még létező autonomistákra: perifériára került, kiszorították. Ugyanúgy, mint Király Károlyt, Szőcs Gézát, Patrubány Miklóst, Csapó Józsefet, Kincses Elődöt, Toró T. Tibort, András Imrét, Kónya-Hamar Sándort, Vekov Károlyt és másokat.
Az akkori frakcióban Kónya Hamar Sándorral félig szórakozásból, félig komolyan tulajdonságaik alapján állati jellemzőkkel írtuk le kollégáinkat, ami részbeni átfedést mutatott az állatövi jegyekkel.
Így Tőkés László volt a (faltörő) kos, Toró Tibi az erdélyi zerge, Markó Béla a nyúl, Kelemen Ata az erdélyi bölény, Kónya Sanyi a hiúz, engem pedig hermelinnek tituláltak.
Imre, a gyakran magányosnak tűnő stratéga, aki viszont csapatban is jól tudott dolgozni az erdélyi farkas nevet kapta.
„Woolfu”, ahogy Kónya Sanyi nevezte.
És ő, amikor eljön az idő, újra velünk lesz.

2017. augusztus 9.
Nagyvárad

Monday, March 26, 2018

Reiter József: Borbély Imre emlékére



Reiter József, barátainak Jozsó egyike azon generáció-társaimnak, akik Kántor Zoltánhoz, Rappert Gáborhoz, Toót-Holló Tamáshoz, Telegdy Álmoshoz vagy Ferencz I. Szabolcshoz hasonlóan apámmal éppannyira szoros barátságot ápoltak, mint velem. Ez is a 20 évnél valamivel kisebb korkülönbség egyik előnye volt. Kiváló beszélgetéseket folytattunk az említettekkel Aradon, Temesváron és/vagy Budapesten, jellemzően minőségi sör és/vagy bor mellett, de a jó magyar pálinkát sem vetettük meg.
Jozsó az alábbi sorokkal búcsúzott apámtól.

(Jozsó és családja 2012. januárjában a Békemenet idején.)


Borbély Imréhez 25 éves barátság fűzött, szellemi mentoromnak tekintettem. Világos látásmódjával, hatalmas tárgyi tudásával, kiemelkedő szellemi és személyes karizmájával, valamint szuggesztív és meggyőző érvelésével a Kárpát-medence politikai elitjének legfelső rétegébe tartozott. Azon kevesek egyike volt, akiket Orbán Viktor miniszterelnök úrral egy lapon lehet említeni.
Barátságunk az Interconfessio Társaság nemzetpolitikai sorskérdésekkel kapcsolatos elvi és operatív gyakorlati megvalósítást is magában foglaló beszélgetésein kezdődött és haláláig tartott.
A sors azonban úgy rendelkezett, hogy a rendszerváltás egyik nagy elméje, vezető politikusa, aki 1993. október 6.-án 1 perces néma felállásra bírta rá a Román Parlamentet, aki először mert magyarul felszólalni a Román Parlament ülésén, a magyar nemzeti ünnepen, 1994. március 15.-én, nem kapta meg az őt megillető helyet, ahol nemzetét szolgálni tudta volna maximális hatékonysággal.
Tény azonban, hogy a Magyarok Világszövetségének Kárpát-medencei elnökeként bátor kiállása és karizmatikus személyisége hozzájárult ahhoz, hogy Orbán Viktor nemzetpolitikai nézőpontja a legjobb irányba változzon és a második Orbán Kormány végrehajtsa azt a nemzetegyesítő programot, amelyről Borbély Imre barátommal, mentorommal már az 1990-es években beszéltünk.
Mély főhajtással adózom Borbély Imre emlékének, amíg csak élek.

Wednesday, March 21, 2018

Magyar nyelvű felszólalás a román parlamentben

Egyik vesszőparipám, hogy a szabadon megválasztott RMDSZ képviselőknek 1990-ben csak magyarul kellett volna megszólalniuk a román parlamentben. Lett volna hörgés, anyázás, mocskolódás, de az akkor még demokratikus bizonyítási kényszer alatt levő ország nem engedhette volna meg magának, hogy a legerősebb ellenzéki párt ne szólalhasson meg a törvényhozásban.
De ehhez nem volt meg a kellő elszántság, bátorság és főleg politikai akarat a Domokos Géza által vezetett szervezetben.

Ismereteim szerint egyedül apám, Borbély Imre szólalt fel magyarul Bukarestben. A közel negyed évszázados esetre így emlékezett vissza Tóth Károly Antal mikrofonja előtt: (BZSA)

Rövid magyar nyelvű felszólalás 1994. március 15-én a román parlamentben

BI:A következő évben március 15-én magyarul szólaltam fel a román parlamentben.
Ennek érdekesek az előzményei is. Mert a frakció nem akarta vállalni, hogy magyarulszólaljak fel a nevükben. Akkor tisztáztam: én nem azért jöttem Bukarestbe Aradvagy Temesvár helyett, ahol szónokolhattam volna, hogy ne mondjam el itt magyarul a beszédemet. A kérdés csak az, hogy a magam nevében szólalok föl, vagy pedig a frakció nevében. Akkor Bárányi Ferenc Temes megyei képviselő kijelentette, hogy jó, de ha a frakció nevében mondod, akkor azt mondod, amit mi akarunk. Ez tévedés, válaszoltam neki. Itt van a beszédem, vagy elfogadja a frakció ezt a beszédet, vagy magam nevében mondom el. Akkor egyesek azzal riogattak, hogy meglincselnek a románok, mások azt mondták, hogy mondjam el csak románul, és utána azt mondjam, hogy „Isten áldd meg a magyart”, azzal gyorsan menjek a helyemre. Akkor azt mondtam, hogy nekem ehhez még egyszer meg kellene születnem, mert én nem így fogom csinálni. Elmondom románul, hogy tudják, miről fogok beszélni, s utána elkezdem mondani magyarul.
A végén fogcsikorgatva beleegyeztek, hogy a frakció nevében szólaljak fel. A megegyezésnek megfelelően elmondtam románul a szövegemet, majdhozzáfogtam magyarul. Erre az ülésvezető kikapcsolta a mikrofont.Odafordultam hozzá, és mondtam neki, hogy mit engedsz meg magadnak, add vissza a mikrofon hangját. Erre azt mondta, hogy igen, de én az állam nyelvén kell, hogy beszéljek. Hát mondom, hadd beszéljük ezt meg a mikrofonnal az egész ház előtt. Visszaadta a hangot, s azon keresztül hivatalosan fölszólított engem, hogy beszéljek az állam nyelvén.Miért, mondtam neki, ez a nyelv egy és félmillió román állampolgárnak az anyanyelve, én azokat képviselem, és azoknak az anyanyelvén akarok beszélni.
Ebből a mikrofonból csak románul lehet beszélni – állította. Ez tévedés, válaszoltam neki, mert két héttel ezelőtt volt itt Çillerasszony[1], és az törökül beszélt. Azt mondta, hogy Çiller asszony nem román állampolgár. Mondom, köszönöm, hogy belátja, hogy nem román állampolgároknak több joga van Romániában, mint az államsaját polgárainak.És, különben is, micsoda furcsa ország ez, ahol a vonatok ablakainálhat nyelven van kiírva, hogy veszélyes kihajolni. Még olasz nyelven is. Hány olasz él itt? De egy és félmillió embernek szabad kihajolni, azok hadd veszélyeztessék a fejüket. – Hagyjuk a CFR-t[2] békében, válaszolta. – Mondom a CFR-t békében hagyom, az állammal van bajom és a hozzáállásával. – Akkor kérem szépen, hogy a törvény tiszteletben tartásával fejezze be a mondandóját.
És akkor románul kezdtem, hogy „tisztelt ház”, majd magyarul folytattam, tudván, hogy több szót úgyse fogok kapni:„Isten áldjon meg minden ünneplő magyart és minden olyan nem magyart, aki velünk együtt ünnepel.”
Akkor szinte robbant a terem, hogy mégis magyarul szóltam. Felálltak:huááá, megölünk, oáá. És akkor rájuk mosolyogtam, és lelegyintettem őket. Lementem, és mondtam magamban: most nem oldalt kell kimenni, hanem direkt azok között, akik a leghangosabban kiabálnak. Volt köztük egy ilyen orangután, egy hatalmasnagy pasas, aki kezeit az égnek emelve üvöltött ellenem. Odamentem hozzá, és közelről belenéztem az arcába. A legnagyobb széles mosollyal. Leengedte a kezét, és félreállt. Odamentem az RMDSZ padsoraihoz, mondtam nekik: fiúk, kiszáradt a torkom, lemegyeka büfébe inni valamit. S akkor kimentem. Mikor kimentem, utánam jöttek. Nem ők, hanem a románok. Na, mondtam, most következik. Megálltam,kihúztam magamat. Körülvettek. De ott minden pártból voltak. Még a PUNR-ből is. És azt mondták, hogy gratulálunk. Aşa da, ungur! (Ez igen, magyar!) Ilyennek szeretjük mi a magyart. Legyen büszke. Én azt hittem, hogy verekedésre kerül a sor. És attól kezdve, amíg ott voltam, a parlament nagy része előre köszönt nekem. Bent üvöltöttek, kint gratuláltak.
TKA: Hm. Ez hozzátartozik végül is a román mentalitáshoz…az összeegyeztethetetlenség.
BI: Csak mondom: összeegyeztethető az is, hogy így cselekedtek, meg hogy úgy cselekedtek. Az is, amit mondtak, őszinte volt. Ők szeretnek fölnézni a magyarra. Ez egy lényeges dolog. Mert ez után történt, hogy a román fegyveres erők napján, október 25-én,ami tudvalevőleg az a nap, amikor az utolsó honvédet kiverték a „szent román földről”, valamelyik évben Keleti György, MSZP-s hadügyminiszter a román-magyar határ teátrálisan leeresztett sorompója fölött pezsgővel koccintott a román hadügyminiszterrel. Ő azt hitte, hogy ez hű, de nagy megbékélési szimbólum lesz. A románok jöttek hozzám, és azt mondták, hogy hányingerük van. Micsoda ember az, aki magyar hadügyminiszterként így megalázkodik.
TKA:Igen, azért sok románban benne van a bátorság tisztelete.
BI: Így van. Főleg az erdélyiekben.
TKA: Igen. Mert azok jobban értik.


[1]Tansu Çiller 1993 és 1996 között Törökország miniszterelnöke volt.
[2]CFR = Căile Ferate Române; magyarul: Román Vasútvonalak

Wednesday, March 14, 2018

Raffay Ernő: A becsület útján


E hasábokon szó volt már apám, Borbély Imre és Raffay Ernő mély és nemes barátságáról. Ők a szó szoros értelmében tűzbe mentek volna egymásért. A közös értékrend, a közös nemzetszolgálat, a tántoríthatatlan nemzeti elkötelezettség és halálmegvető bátorság kötötte őket össze túl a lényeglátás képességén, a kölcsönös rokonszenven és temperamentális tényezőkön.
Az alábbi szöveget tartalmazó „Őr és úr” című emlékkötet a napokban hagyta el a nyomdát, de ettől függetlenül természetesen folytatom a visszaemlékezések közlését a blogon is. (BZSA)

(Borbély Imre és Raffay Ernő Gyergyóújfaluban a 2009-es EMI tábor ideje alatt. Középen Szidiropulosz Archimédész történész.)


2017. január 29-én jött a telefon-értesítés, hogy meghalt Borbély Imre barátom. A sírás után eszembe jutott Delacroix francia festőművész, aki 1849. október 17-én, Chopin halála napján ezt írta naplójába: „Szegény Chopin meghalt, míg a gazemberek élnek…”
E mondat értelmét most nem magyarázom meg a mai erdélyi helyzetre alkalmazva – majd egy másik időpontban. Az azonban tény, hogy Imre mennyországba költözésével (ugyanis tudom, hogy ott van, ott intézi a magyarok ügyeit) a nemzeti érdekek szerint gondolkodó magyarok kétségtelenül legnagyobbika hagyta el e földi világ tereit. Amiatt írom a kétségtelenül legnagyobb kifejezést, mivel Imre (szemben másokkal) soha, sem pénzért, sem magas politikai beosztásért nem árulta el elveit.        
Borbély Imre élete annak a vizsgálatával telt, hogy mit lehet kezdeni az idegen megszállás alatt lévő magyarsággal; hogyan lehet jobb helyzetbe hozni, az alapvető érdekeit képviselni és megvalósítani.
Első megközelítésben nézzük meg, mit írt Borbély Imre 1992-ben, a nagy remények idején az erdélyi magyar lehetőségekről! Mivel Imre elemző ember volt, először szembenézett a legfontosabb lehetőségekkel:
A román félelmek alapja a bécsi döntés. Az viszont soha nem jöhetett volna létre, ha a határmódosítás igénye körül nincs összmagyar konszenzus - de volt (…)  Másrészt a bécsi döntés elképzelhetetlen lett volna a nagyhatalmi érdekazonosság nélkül. Ma egyik feltétel sem adott; nincs számottevő magyar politikai erő, amely a határmódosítást programba foglalta volna és nincs nagyhatalom, amely egy ilyen célkitűzést támogatna. Tekintettel az etnikai arányokra, egy ilyen irányú referendum (még ha ad absurdum létre is jöhetne), enyhén szólva kétséges kimenetelű lenne. Ettől függetlenül léteznek tényezők, amelyek irredenta gondolatokat táplálhatnak az erdélyi magyar társadalomban.” E mondatok 1992-ben a tényleges helyzetet tükrözték. Az akkori magyar kormány nemcsak eszköztelen, hanem önfeladó is volt; éppen szerelték le a tekintélyes nagyságú és fegyverzetű magyar honvédséget, a külpolitika pedig kimerült (államtitoknak minősített) elemzésekben és Magyarországnak az atlanti világhoz való kötözésében.
Imre ezután a „romániai” belső helyzet elemzését végezte el. Az erdélyi (és moldvai) magyar önrendelkezés célkitűzésének legnagyobb elemzője, kidolgozója lett, – ráadásul olyan személyiség, aki 1992-1996 között bukaresti országgyűlési képviselőként is mindent megkísérelt ennek megvalósítására, amit a romániai belpolitikai helyzet és az RMDSZ belső erőviszonyai megengedtek. Az erdélyi belső helyzetet és erőviszonyokat – Ceauşescu bukása után 2 évvel - így látta:
A hatalom a romániai magyarság ellen pszichológiai háborút visel. Ez módszereiben nem különbözik a III. Birodalom zsidóellenes propagandájától: rémhírterjesztés, diverziók, ködösítés. A magyarságot kollektív bűnösséggel vádolják. Fő eszköze ennek a háborúnak a televízió, aktív részei nemcsak a Ceauşescu-féle propaganda-apparátus vezéregyéniségei, hanem a román parlament is. A rendőrség és a hadsereg a fizikai megfélemlítéstől sem riad vissza, nyíltan fitogtatott, részrehajló, a magyarellenes atrocitások irányítóit és elkövetőit sértetlenül hagyják. A diszkriminatív joggyakorlat is része a pszicho-terrornak, hiszen azt sugallja, hogy a magyart következmények nélkül  lehet bántani. Sőt tapasztalható a magyarellenes fellépésben jeleskedők heroizálása. Ennek a pszichológiai hadviselésnek fő célja a román tömegek manipulációja, másodlagos a magyar önrendelkezési kísérletek kényelmes féken tartása, harmadlagos logikus célja, minden bizonnyal a magyar elvándorlás serkentése.” (Ez az írása 1992 áprilisában jelent meg, jellemzően saját kiadásában.)
Tökéletesen pontos helyzetmegítélés. Ehhez adalékként csak egyetlen példát teszek hozzá. 1992 decemberében hivatalos úton Bukarestben jártam, ahol a román védelmi miniszternek egy (általam szerkesztett) hat pontból álló javaslat-csomagot adtam át. Mindent megígért, semmit sem teljesített. A román tárca udvariasságképpen el akart vinni a tengerpartra, hogy bemutassa a magyar delegációnak a román haditengerészetet. Ezzel szemben azt kértem, hogy erdélyi katonai alakulatokat látogassunk meg. Így jutottunk el a kolozsvári székhelyű 4. (erdélyi) román hadsereg parancsnokságára, ahonnan Cheller vezérezredes (bizonyos Funar-botrányok után) elküldött bennünket a marosvásárhelyi páncélos dandár meglátogatására. A velem lévő két (székely) magyar tábornok közül az egyik páncélos szakember lévén, azt mondta nekem, hogy e tankos dandárnak – mivel a tank támadó fegyver – nem Románia földrajzi középpontjában, hanem valamelyik országhatáruk közelében kellene elhelyezkednie. Megállapítottuk, hogy tehát e tankcsapat a székelység féken tartása céljából állomásozik Marosvásárhelyen. Ezt az álláspontunkat el is mondtuk az RMDSZ egyik legmagasabb rangú vezetőjének e szervezet kolozsvári székházában.
Imre nem csak a román hatalommal, hanem a saját nemzetével kapcsolatos – sajnos megint csak találó – véleményét is leírta: „Az évtizedekig tartó Bukarest-központú, korrupt államhatalmi és gazdasági apparátus az erdélyi lakosság, és ezen belül a magyarság bizonyos fokú morális balkanizációját eredményezte. Érezhetően terjed a megbízhatatlanság, csökken a munkaerkölcs, teret hódít a megalkuvás a népcsoporton belül. A kommunista vallásüldözés hatására terjedt az ateizmus, ami a közerkölcs csökkenését, a családi értékek elhalványulását, az ifjúság körében illúzió- és reményvesztettséget eredményezett. Ugyancsak drámaian csökkent az emberek közötti pozitív viszonyulás: az összetartás, előzékenység, szeretet.”
Valószínűen e helyzet-látása következtében fogalmazta meg gondolatait az akkori (és mai) legnagyobb erdélyi magyar szervezet leendő politikai filozófiájával, tartalmaival és módszereivel kapcsolatban:
Az RMDSZ politikája arra kell törekedjen, hogy a történelmi egyházakkal karöltve, a veszendőben lévő lelki értékeket újra a társadalmi figyelem központjába helyezze. A jelen és a múlt eseményeinek kiértékelésében alapvetően a nyugati keresztény igazságvágyból és igazságosság-érzékelésből kell kiindulni. (…) A vallásnak át kell hatni a politikát is, hiszen a morális megújhodás előfeltétele a mielőbbi valós rendszerváltásnak, de át kell hatnia a gazdaságpolitikát is, hiszen a korrupció és a megbízhatatlanság egyaránt bénítja a társadalmat és a gazdaságot. Valószínűsíthető, hogy a gyökeres pozitív változásokat csak új generációk helyes nevelésével lehet kieszközölni. A morális megújhodás érdekében társadalmi léptékű keresztény ifjúsági mozgalmat kell létrehívni. Értékrendszerünkben a gyermekszeretet és a családi értékek méltó helyüket újra el kell foglalják. Terjeszteni kell a felebaráti szereteten alapuló keresztény szolidaritás elvét, intézményesíteni kell az elveszett, jellegzetesen keresztény szociális segélyrendszert.
Íme, a keresztény-szociális gondolatmenet, amit az Isten-hívő, római katolikus Borbély Imre összekapcsolt a magyarság lelki és fizikai, oktatási és gazdasági (stb.) érdekvédelmével. Nos, az RMDSZ nem ebbe az irányba indult, aminek meg is lett a szomorú, sok rossz következménye. (Ezekről a tényekről mind Borbély Imre, mind fia, Borbély Zsolt Attila szakszerű és magyar érdekű elemzéseket, könyveket írt és ír, amelyekből hitelesen ismerhető meg az erdélyi magyar élet.)
E helyzetelemzések és alapelvek kialakítása közben és után Borbély Imre kialakította az erdélyi magyar önrendelkezés formáit, amelyek szerinte – kellő politizálás segítségével – talán megvalósíthatóak. Két fogalom említendő: az autonómia és a társnemzeti státusz. Imre alkotta meg a „federatív Románia” kifejezést is, s amikor megindultak ellene a szánalmas támadások az RMDSZ-en belül, egy, Markó Béla elnökhöz írt (most először nyilvánosságra kerülő) levelében így fogalmazta meg gondolatmenetének lényegét: „A társnemzeti státusz nem egyéb, mint az autonomista politizálás végkifejlete; ez nem feltételezi, de a dolgok logikájából eredően magába foglalja a tömbmagyar területi autonómiát, illetve az ország federatív berendezkedését.”
Borbély Imre 1996 után lassan visszavonult az erdélyi politikai életből. Ennek sok oka van, csak az egyiket emelem ki: az RMDSZ vezetői közé, akik nemzetük boldogulása helyett legtöbbször saját anyagi érdekeikért dolgoztak, egyszerűen nem illett egy tiszta lelkű, keresztény magyar személyiség.
Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Borbély Imre minden irányú életműve a magyar politikai közgondolkodásban a becsület útján járt; eljő majd az idő, amikor magyarok nagy tömegben jönnek rá arra, hogy az ő elképzeléseit kellett volna követniük
E sorok írója számára – aki sokat tanult Borbély Imrétől – felejthetetlen és megtisztelő, hogy ismerhette ezt a nagy embert, keresztényt és magyart.


Tuesday, March 6, 2018

Patrubány Miklós gyászbeszéde




Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke közeli jóbarátja és harcostársa volt Borbély Imrének 1991-től kezdve, amikoris az RMDSZ Országos Elnökségének keretén belül vállvetve küzdöttek azért, hogy az erdélyi magyarság érdekvédelmi szervezete vállalja fel az három szintű autonómia programját. Miklós gyászbeszédben búcsúzott barátjától. A szöveg megjelent az "Őr és úr" című emlékkötetben, mely a napokban hagyta el a nyomdát.

Gyászoló Család!
Végtisztességtevő Magyar Nemzet!

„Őr a lélek, de a test megszakad” – tanítja nekünk Weöres Sándor.

Innen, a temesvári Lippai úti temetőben felállított ravatal mellől üzenjük a világ magyarságának:

Magyarok! Fájdalommal tudatjuk, hogy meghalt a magyar nemzet legnagyobb stratégiai gondolkodója, meghalt BORBÉLY IMRE!

Gyászolja Őt nem csupán Családja!

Gyászolja Őt az egyetemes magyar nemzet!

Imre Testvérem! Tested halott, de lelked él, és itt van velünk, hallgatja gyászoló szavunk-énekünk. Üzenetem, Imre, tehát Hozzád is szól.
Végezzük el közösen, Testvérek, Borbély Imre alkotó erejének teljében kettétört életének számadását.

Milyen ember is volt Ő?

Borbély Imre szuverén gondolkodó volt,
Borbély Imre katona ember volt,
Borbély Imre hűséges ember volt.

És mindent egy befoglalva, Borbély Imre nagy magyar hazafi volt!

Vegyük sorra, Testvérek, Imre imént felsorolt erényeit.

Szuverén gondolkodó volt, akinek volt képessége éles elmével és bátor lélekkel végiggondolni a lehetséges döntéseket és levonni a következtetéseket.

Gondolkodásának szuverenitása rokon volt Bolyai Jánoséval. Borbély Imreis mert és tudott „a semmiből egy új világot” teremteni. Elvégre annak a városnak fia volt Ő, amelyben Bolyai János megalkotta a nem-euklideszi geometriát.

Gondolkodása határtalanul kreatív volt, ha arra összpontosult, hogy miként lehetne az erdélyi magyarság, az elcsatolt területek magyarsága, avagy a Trianon sújtotta egyetemes magyar nemzet életét jobbá, jövőt szavatolóbbá tenni.

Ki más alkothatta volna meg ezeket a fogalmakat:
társnemzet, külhoni magyar állampolgárság, szubszidiáris nemzetstruktúra?
Ki más hirdethette volna meg ezeket a politikai döntéseket-programokat:
Horvátország függetlenségének az RMDSZ általi elismerését, az Amerikai Egyesült Államok évkönyvébe is bekerült, az erdélyi magyar nemzeti közösség belső önrendelkezését kimondó Kolozsvári Nyilatkozatot, avagy az Új Magyar Paradigmát, azaz a tudásközpontú nemzetépítést?

Kortársai és sorstársai közül senki, Testvérek! Ezért volt Borbély Imre a II. világháború utáni magyar nemzet legnagyobb nemzetstratégája!
De Borbély Imre nem csak gondolkodó volt!

Imre katona ember is volt.
Édesapja nyomdokain járva szigorú és határozott ember volt, aki a halál közeledtét emelt fővel, méltósággal viselte!

És nem csak gondolkodó, nem csak katona, Imre hűséges ember is volt.
Különösen nagy érték ez a mai megbomlott erkölcsű, árulásokkal teli világban.

Imre hűséges volt családjához, nemzetéhez, barátaihoz és harcostársaihoz.

Különösen fényesen tündököl harcostársi hűsége a Magyarok Világszövetsége másfél évtizede tartó vesszőfutásának szemszögéből nézve!
Ó, be sokan voltak harcostársak, barátok és példaképek, akik elfordultak, elhagytak vagy elárultak minket! Ki gyengeségből, ki gyávaságból, ki önös érdekből…
Imre mindvégig hű maradt hozzánk. Pedig lehetett volna oka és alkalma is, hogy más „lóra nyergeljen” vagy éppenséggel békésebb „vizekre evezzen.”
Imre hűsége a Magyarok Világszövetsége iránt haláláig kitartott. Köszönet illessen érte, Imre! Haló porodban is!

Szuverén és kreatív gondolkodás, katonai fegyelem és szigor a tervek valóra váltásakor valamint hűség az utolsó leheletig – mindez a magyar nemzet szolgálatába állítva.
Íme, Testvérek, ezekért döntött a Magyarok Világszövetsége úgy, hogy holtában odaítéli BORBÉLY IMRE számára legnagyobb kitüntetését, melyet csak életútjuk lezártával, posztumusz kaphatnak meg a legnagyobbak, A MAGYAR NEMZETÉRT ÉRDEMÉREM ARANY FOKOZATÁT!

Az ezzel járó, nevét viselő emlékfa ott fogja őrizni és évtizedeken át hirdetni nevét az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban, ott, ahol Árpád Nagyfejedelem megtartotta a magyar Hazát máig tartóan újraalapító szert.

Imre Testvérem! Emlékfád ott fog állni a Tieddel azonos kitüntetéssel illetett Rácz Sándor,

Hegedűs Loránt püspök, Magyar Adorján és Baráth Tibor emlékfája mellett. Lelked pedig együtt az Övékével – ott fenn a mennyben, hogy onnan is segíthesd nemzetünket a győzelem felé, a végső győzelem felé!

És Imre, ne feledd – hisz ezt is költő mondta: „Aki ott fönn van, messze lát.” (Tóth Krisztina)