Lázár Imrével a kilencvenes évek elején, emlékeim
szerint 1992-ben találkoztam Bégány Attila lakásán, aki maga köré igyekezett
gyűjteni a nemzeti értelmiséget és üdítős-zsíroskenyeres-nápolyi szeletes
találkozókat szervezett a lakásában.
Egyenesen lenyűgözött Lázár Imre szintetikus
látásmódja, eredetisége, elméleti kreativitása, bravúros fogalmazáskészsége. A modern
társadalomtudományok idegen nyelvű terminológiáját bravúrosan használta, akkor,
másodéves politológia-hallgató koromban ez nagyon imponált, de be kell, hogy
valljam ma is élvezettel olvasom e virtuóz mondatokat. Apám is rokonlélekre
talált benne, ennek hű lenyomata az alább következő meglehetősen hosszú beszélgetés.
Azon is gondolkoztam, hogy részletekben közlöm, de mivel zsigerből ellenszenvezek
a sorozatokkal, lemondtam erről az ötletről. Egy biztos, aki végigolvassa,
minden mondatot megízlel belőle, nem mindennapi szellemi élményben részesül.
Hosszú ideig rendszeresen találkoztunk Lázár
Imrével a Simon Pince Törzsasztala keretében melyre olyan jeles értelmiségiek jártak
el, mit Szőcs Géza, Lázár Imre, Borbély Imre, Varga Domokos György és jelenlegi
neje, Dénes Krisztina, Juhász András, Gecse Géza, Timkó Iván, Vass Csaba, Takács
Ferenc László, Benyhe István, a Reiter házaspár és még sorolhatnám. Alapításkor
ott volt Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke és korábbi felesége,
Gál Kinga, jelenlegi Európai Parlamenti képviselő. A törzsasztalt Cholnoky
Győző hasonló szerveződésének ötletére alapítottam 1995-ben.
Miután hazaköltöztem 2000-ben Aradra, a Törzsasztal
tagjaival sajnos lazult a kapcsolatunk. A
találkozók üde intellektuális színfoltját jelentő Timkó Iván, a legbrilliánsabb
agyak egyike, akkortájt távozott az élők sorából.
Apám 1995-ben közepén készítette ezt a
beszélgetést druszájával, az utolsó előtti javításokat a szövegben 1998-ban eszközöltük.
Majd persze most, közlés előtt.
Tudtommal nem jelent meg sehol.
Érdekes lehet bárkinek, akit nemzet jövője
mellett foglalkoztatnak a mélyebb társadalomtudományi dimenziók és otthonosan mozog a társadalomtudományok
szemantikai-hermeutikai környezetében. A nyelvpuristákat, akik minden idegen
szót kitiltanának nyelvünkből, idegesíteni fogja a szöveg, ők inkább bele se
vágjanak.
(BZSA, 2017)
(Lázár Imre Pasztusics Lászlóval (balra) 2012 január elsején egy közösen átmulatott szilveszter után)
(Lázár Imre Pasztusics Lászlóval (balra) 2012 január elsején egy közösen átmulatott szilveszter után)
Nemzetpolitikai kiútkeresés
Bartók Bélától Makovecz Imrén keresztül a személyességen alapuló közösség-teremtésig
Borbély Imre beszélget
Lázár Imrével[1]
B.I.: Azt a gondolatot
fogalmaztad meg, hogy tulajdonképpen egy szimbolikus ökoszisztemáról kell
beszéljünk sokkal inkább, mint nyelv-politikumról. Tehát hogy egy globálisabb,
egy szervesebb szisztémában kell gondolkozni, nemcsak annak egy szeletében.
L.I.: Igen, pusztán a nyelv politikáját követni nem elégséges.
Én azt gondolom, hogy ez a politikának egy furcsa, önkorlátozó racionalizmusa
lenne - itt a racionalizmus szót ne ésszerűségnek tekintsd, általában az
izmusoknak mindig van egy beszűkítő, önkorlátozó, a szalonképesség
szögesdrótkerítései közé húzódó fosztóképzős természete. Azért azt gondolom,
hogy amikor nyelvpolitikáról beszélünk, akkor a politika megint csak
megfeledkezik arról, hogy a közlés, a szimbolikus környezet sokkal tágabb a
nyelvnél, sőt sokkal mélyebb is, mint amit a nyelv el tud érni.
A nyelvpolitika szó
egyébként fatális fejlemények folytán jelent meg. Kétségkívül a nyelv volt az a
terület, melyen a szótárak kisajátítása, a megnevezések terepasztalának egyenlőtlen
használata révén a hazai politikai életben ellehetetlenítette az organikus
fejlődést és szinte lélektani értelemben is patológiás helyzeteket teremtett
bizonyos politikai csoportok számára.[2]
A közösséget szerves entitásként tételezők a saját szerepükből kizökkent
magatartásra voltak kényszerítve, elvesztették a kontrollt, és elvesztették az
autonómiát is a kontroll elvesztésével, s ezért a kompenzáló magatartásuk
nemcsak a gyengeséget jelezte, hanem egyben olyan pályákra csúszott, amely
érthetően nem volt követhető a tömeg számára. A tömegnek pedig nagyon fontos
politikai-lélektani mozzanat az, hogy az, akit ő választ, az rendelkezik-e a
kontrollal. Nyilván nem fog olyat választani, aki még a saját szavai fölötti
teljes kontrollal sem rendelkezik.
B.I.: Most kiindulva ebből
a premisszából, tehát hogy a nyelvpolitikára szűkíteni a figyelmünket káros ...
L.I.: Nem káros, én azt gondolom, hogy egy szűk kifejezés,
önmagában jogosult kifejezés, a valóság döntő és fontos szerepét írja le, de
értelmesebb lenne kiterjeszteni vagy mellésorakoztatni azokat a szimbolikus
övezeteket is, amelyek szintén ennek a tulajdonlási háborúnak a tárgyai.
B.I.: Meddig
kell elmenni evvel a szimbolikus rendszerrel? Mert ma Magyarországon lehet,
hogy tulajdonképpen helyesebb, ha csak nyelv-politikáról beszélünk, hiszen
szimbólum-politika úgy tűnik, nincs. A jelen hatalom a szimbólumokat
szembehelyezi a pragmatizmussal.
L.I.: Van szimbólum-politika, hogy ne lenne
szimbólum-politika, az az értelmiség a véleményvezére...
B.I.: Engedd,
hogy befejezzem a gondolatsort. Negyven évvel vagy ötven évvel ezelőtt voltak,
akik tágabb szimbólumokban gondolkoztak, melyek célzottan nagy mozgósító erővel
rendelkeztek. Itt nemcsak a sarló-kalapácsra, hanem a horogkeresztre is
gondolok, a vizuális és zenei szimbolikára, melyek nagy tömegeket
mozgósítottak. Szerintem az akkori politikai közlés se volt egy ökoszisztémához
hasonlítható, mert nem volt teljes. Mert mind a sarló-kalapács, mind pedig a
horogkeresztes politika és közlési rendszer nélkülözte például a vallás
szimbolikáját, sőt elnyomta azt.
L.I.: Sőt, annak a helyébe igyekezte pozícionálni magát. Ez a
szűkítés pedig szemantikai környezet-szennyezésként hatott, és a szimbolikus ökoszisztéma
degradációját okozta...
B.I: Te
tulajdonképpen egy teljes és organikus közlés-rendszert célzol meg, éppen ezért
nem is szeretnél csak nyelvpolitikáról beszélni, hanem eleve az egészet akarod
vizsgálni, és az egészre vonatkozó konkluziókat akarod azután lebontani.
L.I.: Így van. Tehát azt kell megvizsgálnunk, pontosan az
általad jelzett tapasztalatokból, hogy a
totalitariánus rendszerek a történetien és szervesen kialakult jelképkörök erőszakos
felülírásával és behelyettesítésével igyekeztek lelki hatalomhoz jutni, és
ilyen értelemben totális, szimbolikus hatalomhoz jutni. Én azt gondolom, hogy a
totalitarizmusok bukása magyarázza a későbbi politikának az irtózását a
szimbolikus ökoszisztémától. Ha a politizálásnak a fóbiája a történeti és
szimbolikus mező kiterjesztésétől megragadható valamiben, akkor valószínűleg a
totalitariánus rendszereknek a szimbólumhasználata az a taszító elem, ami miatt
a polgári politikából ezek szalonképtelenné válhattak. Közösséglélektani
tragédia, hogy azért mert egyesek a szimbólumokat embertelen célok szolgálatába
állították, a szimbolikus nyelv, szimbolikus környezet, mint az otthonosság és
az autentikus politika környezete, mint organon, megtestesülés és szervesülés,
megszűnt.
B.I.: A mosdóvízzel a
lefolyóba került a gyerek is...
L.I.: Pontosan. Tehát azt lehet mondani, hogy adva van egy
történetileg szervesen, hosszú idő alatt az erők bonyolult játékának
következtében kialakuló kultúra-egész, mint szimbolikus ökoszisztéma, mint
nagyon bonyolultan rétegződő összetett ökoszisztémák mega-ökoszisztémája. Nos,
e szimbolikus ökotopoknak a furcsán
bonyolult összege az, ami egy irracionális akarat, egy legfeljebb magyarázható
fóbia áldozatául esik.
Ami a jelen helyzetben számomra
nagyon fontos tehát, az az, amit Németh László tájhazának nevez, Hamvas Béla
helynek, a politikai tér organikus és nem statisztikus értelmezése. Nem
matematikai kalkulusok elvégzésének a tárgya, hanem személyiséggel,
jelentéssel, egyszerűséggel, személyességgel bíró helyek, környezetek, közegek,
emberek, kommunikációs hálózatok, élettörténetek, sorsok, nagyon bonyolult
szerves összege. Ezek a szimbolikus ökoszisztémák súlyosan degradáltak,
majdhogynem azt kell mondani, hogy zömükben teljesen elpusztultak.
B.I.: S akkor
mit kell tenni?A kérdés az, hogy meddig menjünk el a szimbolikus ökoszisztéma
teljességének igényével? Tehát az ökoszisztémás metaforának megfelelően a
nyelvpolitikai elsődlegesség vagy dominancia monokultúrához hasonlítható. A
totalitariánus multiszimbolikus manipuláció egy vetésforgóhoz, a teljes
ökoszisztéma, az pedig az őserdőhőz. Viszont, ha megnézzük, hogy mekkora
populációt képes eltartani egyik és másik, akkor világos, hogy a monokultúra
rövidtávon a legnagyobb populációt bírja eltartani, rövid fluxusban, mert
kinyírja a talajt. A vetésforgó ezzel szemben egy nagy populációt eltart hosszú
távon, de ugyancsak ki van téve mindenfajta veszélynek, a legrezisztensebb a
nagy bio-univerzitású természetes élőkörnyezet, az őserdő viszont egyben a
legkisebb részpopulációt tudja eltartani. Tehát ha mi egy önazonosságőrző
gyarapodást célzunk meg, akkor egy ilyen interpoláció jöhet számításba.
L.I.: De én azt kétlem, hogy a totalitariánus analógiája a
szimbolikus ökológiának az a vetésforgóhoz lenne hasonlatos ...
B.I.: Nem
kell rögtön megijedni, leblokkolni, hiszen mindössze szabadon elmélkedünk.
Valóban a szimbólumok vetésforgóját rendkívül nehéz kiválogatni, rendszerbe
hozni, itt szerintem a szerencsének is szerepe lehet. Itt van például Periklész, az a negyven év,
ami az egész demokratikus Athén történelmének demokratikus diktatúrája volt, és
egyben a klasszikus görög kultúra fénykora. Negyven év mindmáig üzenő
szimbolikája. De borzasztó ritka alkalom, az egész európai történelemben, hogy
egy diktatúra pozitív legyen végső kihatásaiban. Ezért, és nem másért jobbak a
demokráciák. Azt szeretném tudni, hogy a vetésforgó és az őserdő között hol
húzzuk meg az optimumot: az erdősávot a vetésforgók között...
L.I.: Az analógia megkísértő...
B.I.: Az a kérdés, hogy
a mai magyar társadalmat hogy tudjuk helyrehozni szimbólumok és a helyes
nyelvhasználat erejével?
L.I.: Igen. Egy jeles szerző a nemrégiben mélyreható tanulmányt
írt a tárgyak rendszeréről. Alapvetően építészeti-lakberendezési példák mentén
jut el oda, hogy a tárgyak jelentős változása, lényegében szimbolikus
természete arra utal, hogy a polgári lakás belső harmóniája csökken, kikerülnek
a nagy bútorok, a szimbolikus üzenetek megszűnnek, a bútorok funkcionálissá
válnak, kicserélhetővé, állandóan mozognak a térben. Egy parasztház szobabelsőjében
a bútoroknak adott helye volt, évszázadokon keresztül. Egyértelműen definiálta
a teret, a polgárházaknak a misztikus, vagy akár metafizikus időtlenségét
biztosító nagy szekrények, pohárszékek, hatalmas asztal, amit körülültek, az
örökké a helyén lévő falióra, a szakrális képek, a szülőportré, az esküvői kép,
a gyermekek bekeretezett képe, ezek mind eltűntek a modern lakásból.
Gyakorlatilag azt látjuk, hogy
míg ez a polgári belső a családot, mint organikus egységet ritualizálta, ennek
a pszicho-kozmoszát jelenítette meg, kiszolgálva egy szigorú ebédelési rendet.
Ez az ebédlő arra kényszerítette a családot, hogy együtt ebédeljen. Egy
házgyári lakásnak a konyhapultja az ellenkezőjére kényszeríti a családot, hogy
alkalmanként, aki beesik, az ott megegye azt a valamit, amit egyébként is az
mikrohullámú sütővel pillanatok alatt föl tud melegíteni, majd távozzon.
Tehát egy konfigurált,
ritualizált családi modell, egy organikus biztonságot adó családi társas mikro-kozmosz
egyfelől, egy központ nélküli random-mozgás, a családi stabilitást, az apa-anya
képet elveszített, központ nélküli struktúrában Brown-mozgást végző szociális
rendszer másfelől.
Ezek a helyek úgy vannak
megtervezve, hogy alapvetően limitálják a család résztvevőinek a számát. Egy
panel-lakásban nagy család nem élhet, egy panel-lakásban három nemzedék nem
élhet együtt, egy panel-lakásban még egy nukleáris család (két szülő, két vagy
három gyermek) sem tud igazán jól, egyszerre meglenni. Tehát kidobó, diszipatív
erő működik. A panel-lakások, illetve az ilyen szűk lakótelepek szétrobbannak,
és amikor ennek egy következő fejlődési szakaszában a társasági házak
megjelennek, akkor ez már nem a rekonstrukciót jelenti, a polgári családi belsőt
- holott a család esélyes lenne újra családi egyensúlyban élni - hanem ellenkezőleg:
kinyitja, megmozgatja a tereket, a paralellitások egymás melletti idősűrűségeknek,
közlekedő mezőknek és a flexibilitásnak a Ludwig Mies van der Rohe-i
tér-újraszervezésnek az ösztönzésével elérik azt, hogy gyakorlatilag egy
folyamatosan újraalakuló mozgó identitás hálózat, folyamatosan újraszerveződő,
szinte a nomadizálás mobilitásához hasonlítható tér-struktúra alakul ki.
Tehát a közvetlen szimbolikus
héjak - mint a hajlék, a ruházatról most nem beszélek, de tényleg a hajlék, a
ház, a legközvetlenebb ilyen szimbolikus mező - az újraszerveződés, a
kommunikáció, az átrendeződésnek az igényét hordja, és funkcionálissá válnak a
tárgyak benne, jelentésüket, individualitásukat veszítik.
Hiszen gondold meg, egy heverő
az lábatlan, tetőtlen, eleje sincs, vége sincs, az egy heverő. Tehát a tárgyak
lejjebb kerülnek - ha megfigyeled a modern lakásban - a tér javára, az üresség
javára, kinyílnak az ajtók, a szoba ugye kifut a kertbe ebben a gondolkodási
mezőben, a fény és a tér jön a tárgy helyébe, és a tárgy ezt kiszolgálja, úgy,
hogy maga is alakítja ezeket a hatásokat, tehát éppen a potenciál jelenik meg,
és nem annyira a determináltság.
Ez nagyon fontos változás, egy
olyan lélektani programozású társadalomról van ma már szó, amelyben a
készenléti üresség, a megváltozásnak a folyamatos dinamikája, a potencialitás,
a változás-igény kerül előtérbe, a szimbolikus determináltsággal, vagy a családhoz,
apához-anyához való kötődéssel, vagy a tradícióhoz való kötődéssel szemben. Ez
mindenképpen azt jelenti, hogy ez egy szimbolikus üzenet, amit a szimbolikus
kommunikáció szintjén szem előtt kell tartani. Az más kérdés, hogy eddig nem
sikerült.
A létező magyar politikában ez
a fajta nyitottabb magatartás, vagy a helyzethez alkalmazkodó szimbolikus
magatartás, amit a kezdeti Fidesz és az SZDSZ kísérelt meg működtetni, ugyanolyan kudarcot vallott, mint
amennyire kudarcot vallott a rekonstruktív tradicionalizmus, tehát a sejtett
vagy megtalált vagy identifikációs alapot jelentő szakrális tárgyaknak a
rehabilitációja és középpontba állítására tett kísérlet.
B.I.: Miért ez a kettős
fiaskó? Mert rosszul csinálták mind a kettőt, vagy mert alapvetően egyik sem
megy? A kettőnek a keveréke, vagy valami új kell?
L.I.: Tény, hogy az eddig felkínált szimbólumkoktél a népnek
nem számított fontosnak.
B.I.: Akkor meg kell
találni, hogy mi a fontos.
L.I.: A nép az eddigi két választáson a mérsékelt változásra
mondott igent. Az MDF-et azért fogadta el vezető pártnak, mert nem volt olyan
radikális változást hirdető, mint az SZDSZ. Mert ő puhább volt a kommunista kötődéssel
rendelkező középosztály részére, illetve annak a holdudvarát képező rétegek
felé.
Az MSZP-re való visszaszavazás
megint nem egy kommunista fundamentalizmus váratlan előtörése volt, hanem a
változásokból fakadó feszültségek és veszélyeztetettség-érzet csökkentésére
szavaztak, egy etatistának hitt, tehát a foglalkoztatási biztonságot inkább
ígérő politikai erőre.
B.I.: És
hogyha most keresünk, mert keresünk ...
L.I.: Hát az a kérdés, hogy milyen távon és milyen célokkal.
Tehát én azt gondolom, hogy ma Magyarországon a legnagyobb trauma, ami az
elmúlt négy évben, vagy három évben érte a magyar népet, az paradox módon az
Expo-nak a lemondása.
B.I.: Ez egy
kasztrációs művelet volt...
L.I.: Így van, de ennek kapcsán azt is ki kell mondani, hogy a
Magyarországon zajló építkező folyamatnak az egyik legfontosabb momentuma az,
amit az élő, organikus magyar építészet az elhelyezett jeleivel tesz. Ugyanis
ez volt az egyik oka az Expo lemondásának, hogy az Expo építői azokat a
jeleket, jegyeket igyekeztek megalkotni - Makovecz-csoport kapta meg ennek a
jelentős részét - amelyből kinőtt volna egy újabb budapesti városrész, ami
szinte a honfoglalás vizuális hatását keltette volna. Minden bizonnyal az egész
Kárpát-medencére erős kisugárzása lett volna.
B.I.: Egy új szimbolikus
honfoglalás ...
L.I.: Bizony.
B.I.: És ez
az EXPO feltételezhető jótékony hatásának csak egyetlen vetülete, még sorolható
jó egynéhány ...
L.I.: Egy másik vetülete az nyilván a vállalkozás, a
pénz-folyásoknak a meggátolása volt, a középosztály versenyképességének
megerősödését megakadályozandó.
B.I.: Nem szólva arról,
hogy a külföldi kapcsolatok létesítéséről. Az Expo valóban kitörési pont
lehetett volna.
L.I.: Igen. Az a nagy baj, hogy ezeknek a dolgoknak az értéke,
mind negatívum, vagy mind implicitum, illetve nullum, hiszen mint befogadható
elem sincsen jelen a köztudatban. Ahhoz viszont, hogy a lelkekben kiépülhessen
a befogadás rendje, föl kell épülnie ennek a jel-együttesnek előbb, hogy utána
elkezdődjön a leszivárgása, ha tetszik a közízlésbe, vagy közgondolkodásba.
Ezen dolgoznak a Makovecz Imréék.
B.I.: Mi is
ezen dolgozunk. Az új magyar dinamikus paradigma körvonalazása egy idevágó
koncepcionális szintéziskísérlet. Makovecznek operacionális szempontból
könnyebb, mert ...
L.I.: Mert épít...
B.I.: Direkt
szimbólumokat hoz létre.
L.I.: És könnyű neki építeni, mert tehetséges, és könnyű neki a
közösséghez eljutni, mert elemi egzisztenciális igényeket szolgál ki egy ház
felépítésében.
B.I.: Az építészeten
kívül más szimbólum-rendszerekhez is hozzá kell nyúlni, illetve matrixokat
találni a szimbólum-együttesekre.
L.I.: Pontosan ez a második tétel, hogy meg kell kérdezni azt,
hogy például miért nincs népzene-oktatás a Zeneakadémián, miért nincsen
karvezető tanszék, miért szüntették meg, tehát föl kell tenni azokat a
kérdéseket, hogy milyen szellemi erő oldja fel és milyen technikákkal ezeket a
szimbolikus ökoszisztémákat. Tehát a szimbolikus ökológiai rendszerrel szemben
milyen dezorganizáló hatások ébrednek.
Az egyik dezorganizáló hatásról
beszéltünk, amikor a szimbolikus rendszert kisajátítja és felülírja egy
totalitariánus hatalom, amikor megpróbálja használni. Ezzel igazából paradox
módon visszaüt önmagára, és ezt fel is ismerhette, mert gyakorlatilag ma már
ezzel nem él, sőt abszolút nem él vele.
Élnek pártocskák, vannak
esetlen kísérletek, ezeknek az esetlen kísérleteknek a tragikuma vagy
tragi-komikuma éppen az, hogy nem látják, hogy a szimbolikus rendszerek
összeeszkábálásával és plakatírozásával nemcsak hogy nem lehet hatást érni,
hanem illusztrálják a szimbolikus rendszereket leépítő politikai erő - nevezzük
dekonstruktív erőnek - igazát, vagy megerősítik annak hatékonyságát.
Nevezzük ezt pragmatizmusnak,
ami a szimbolikussal szemben megtagad minden ideológiát. Az ideológia
tulajdonképpen a szimbolikumnak a logikai vagy logoszbeli megjelenése, ugye,
hiszen az ideológiák is olyan Gesta-talapzatok, amilyenek a szimbólumok, csak a
szimbólum sűrű, és nem azzal a formával dolgozik, mint az ideológia, de az
ideológia is igyekszik zárt lenni, igyekszik a valóságvilág, életvilág olyan
elemeit egymás mellé helyezni, amelyek akár rajzolhatók is, tehát megjeleníthetők
szimbólum formájában is.
Tehát ilyen értelemben az
ideológia-ellenesség, a szimbólum-ellenesség az bizonyos értelemben egy
dekonstruktív eredmény, ugyanis ahol a szimbólumok ellen lehet harcolni, ott
biztos, hogy csak a gyom-szimbólumok fognak felnőni. Namármost Budapesten egy
hihetetlen szimbolikus nyelv-csere ment végbe az elmúlt öt évben, megjelent a
konzumáns dada, a lepusztult konzumáns nyelv a feliratokon, tehát végülis
egyfelől volt egy politikai nyelv-csere, az utcanév csere, ebben hát inkább
politikai szándékok és kontrollok működtek, és volt egy kompromisztikus
változás, az europoid komikusan angol-szász cégnév-választás,
boltnév-választás. A cégérválasztásnak a kultúr-antropológiai értelmű
magatartása összegződik és bevetül a privátszférába. Tehát azt lehet látni,
hogy ahogy a névválasztásban a magyarországi állampolgárok a Janette, Odette,
Samantha, Pamela neveket preferálják a tradicionális nevekkel szemben, és a
történeti nevek, vagy a régi magyar nevek tényleg csak egy elenyésző kisebbség
kuriózumai. A Nikolettek, Adriánok, Janette-k diadalmenete töretlen, ez egy
ilyen hamburgeroid, McDonald's kultúrának a világa.
A McDonald's jelenségkör egy
nagyon érdekes jelenségkör, az egyértelműen a multinacionális tudatforma
etológiai szintű viselkedésével hozható kapcsolatba, erre a humánetológia a „snackbar
security” fogalmat használja. A snackbar security az azt jelenti, hogy a
multinacionális pénzemberek komfortérzése vagy azonosságérzése azt igényli,
hogy egy bizonyos szűk paraméter szerint beállított környezet mindenütt
nóduszként meglegyen az általa bejárható globális felületen. A „snackbar
security” az ilyen értelemben sajnos világkultúrává vált, tehát ez a kevés
paraméter egyszerűen megeszi a helyi kultúrákat, és mindenki e szerint a kevés
paraméter szerint állítja át a saját jeleit.
B.I.: Ez egy
kultúragyaluló, rebarbarizáló folyamat.
L.I.: Kétségtelen. Más szóval ezt Coca-Cola-kolonializmusnak
is hívják, ez a Coca-Cola jelnek a hihetetlen penetráns és homogén elterjedését
jelenti. Például most Erdélyben egyszerűen lesöpri a sajátos történelmi bájt;
még a román kolonializálásnak a furcsa balkáni arcéle is egzotikusabb, mint ez
a Coca-kolonializált Erdély. Egy egész paradox dolog, hogy lassan meghitt
történetté válnak azok a milicista, kocsmáros figurák, balkáni környezetek,
amelyeket valószínűleg csak a Dan Pita filmek fognak számunkra megörökíteni,
már az énünk része. Míg a Coca-Cola betörése Kolozsvárra tulajdonképpen mind a
két népet kifosztja, tehát Kolozsvárnak ez a globalizálódása a szimbolikus
térben valójában Kolozsvárt - vagy a többi várost is - kiszökteti abból az
értelmezési keretből, ahol ennek a két népnek még szimbolikus vitái lehettek.
B.I.: Térjünk
vissza az anyaországra, és akkor, ha ez így van, tehetünk-e egyáltalán ez ellen
valamit, igen, nem, és igen, akkor mit?
L.I.: Az a sajátos helyzet, hogy a modernizációval való elemi
kulturális konfliktus lezajlott. Magyarország ezt az öt évet szinte ilyen
passiójáték-szerűen játszotta újra, s ennek a passiójátéknak az előzménye a
nemzeti liberalizmussal fémjelzett 1867 utáni korszak volt. Ami itt most
Magyarországon történik, bizonyos értelemben annak egy újrajátszása. Nemcsak
azért, mert ilyen irányú elkötelezettségű történész kezében volt a politikai
tipográfia, mint az Eötvös József imázsával azonosuló Antall Józsefé, hanem
azért is, mert kísértetiesen hasonlók bizonyos pillanatai, mozzanatai, logikai
elemei ennek a történelmi korszaknak.
Ennek a korszaknak a végén
jelent meg az a modernitás-kritika, amelyik nem feltétlenül romantikus alapon,
hanem nagyon is intellektuális és a legmélyebb megértés alapján tudta
meghaladni a modernitást egy organikus irányba. És ez mindenképpen a bartóki
életmű, amelynek összegző és elementáris volta máig nem csökkent, és máig nem
vesztette érvényét. A bartóki életmű ugyanakkor egy olyan kulturális toposzává
vált a magyar történelem tengelyéhez kötődő szellemi irányoknak, a bartóki
modell egyszerűen a magyarság és a modernitás szimbolikus vitájának egy összegző
lezáró meghatározása. Ugyanakkor a magyarság Bartókot nem fogadta el.
Ezt egyrészt a németes zenei
ízlése miatt, másrészt a megrontott folklorizmus köz-műzenei beidegződései
miatt, tehát a Dankó Pistás ál-Petőfi-s népiesség zenei túléléseképpen
megismert magyar nótakultúra miatt nem fogadta el. De az is igaz, hogy amit a
Bartók ígért a magyarságnak, azzal közösen valószínűleg nem nagyon tudott volna
mit kezdeni, hiszen ez egy egyéni meditatív út a valósághoz, miközben ezek
kollektív korszakok voltak, amikor kollektív megoldást keresett mindenki.
Ennek ellenére a bartóki zene
nem dekonstruktív zene, és nem olyan zene, amelyik a hagyománnyal szemben
bármiféle negatívumot tartalmazna, ellenkezőleg, a bartóki zene a hagyomány
Nagy László-i értelembe vett átcipelése a túlsó partra. Tehát azt is
mondhatnám, hogy a bartóki művelet az a spirituális művelet, amellyel valami
módon egy magyar paradigmát a zenében már 50-60 évvel ezelőtt valaki létrehozta.
B.I.: Helyes.
Ez kizárólag egy ...
L.I.: Egy egyedi út. Mindenkinek a saját szentélyében kell
megküzdeni... A bartóki zene szisztematikus megismerése egy olyan algoritmus
mentén vonulhat, amely egyszerűen visszahelyezi a magyarságot a saját
szellemi-lelki én-foglalatába, ahonnan később kilépett a Kantáta Profána, a
Kékszakállú, a Divertimento, Concerto. Tehát a bartóki zene a szimbolikus
ökoszisztéma visszavétele egy zenepedagógiai rendbe.
Ez centrális jelentőségű -
ehhez csak iskolákat kell szerezni, ehhez csak ezt tudatosítani kell a
tanárokban. Tehát szó sincs arról, hogy a bartóki zene elsajátítása nem
mozgósító. A bartóki paradigma, nem valamiféle intellektuális magánügy. Bartók Béla egy honalapító. Olyan jelentőségű
személy, mint Géza fejedelem volt. És Bartókot valóban csak Kodályon keresztül
lehet megérteni - mert Kodály ilyen értelemben véleményem szerint Szent István
szerepét játszotta - aki ehhez a bartóki konceptushoz teremtett egy
zenepedagógiai rendszert.
B.I.: Ezek gyönyörű
gondolatsorok, és nem lehet velük nem egyetérteni ...
L.I.: Igen, a következő, hogy hogyan lehet a politika
Kodály-szisztémáját kialakítani...
B.I.: A realitás az, hogy ez a nemzet statisztikailag
kimutathatóan - a legdepresszívebb, a legönmegtagadóbb. A Székelyföldön, és itt
is, mindenütt ahol megfordulok magyar közegben, és ahol azon vannak az emberek,
hogy megjelenítsenek saját maguknak zenei szimbólumrendszereket a repertoár,
amit használnak, az lehangoló, benne van a lehangolás, a himnuszukba benne van
a lehangolás, a búskomorság kísértése. A zenei szimbólumrendszerük rendkívüli
módon tükrözi és generálja is ezt a búskomorságot, ezt az önleépítést, a vég
gondolatát, a nemzethalál kényszerképét. Gyergyóremetén éppúgy, mint Budapesten
a Bazilikában. És akkor az érdekel engem, hogy ezt a nemzetet mi tudja
kivezetni ebből a társadalomlélektani circulus vitiosusból, milyen
szimbólumokkal lehet a jogos önbizalmat és az égetően szükséges optimizmust
generálni. A himnusz után mit kéne énekeljünk ahhoz, hogy ez a lefele-ívelés
fölfele irányuljon ismét? És ezt reprodukálni minden egyes fesztivitáson.
L.I.: Igen. Az a kérdésünk, ugye, hogy hogyan lehet olyan
kulturális rácsképző, rács-szerkezetképző kristályokat elhelyezni egy rendszerben,
ami fölépíti az egész rendszert, ugye?
B.I.: Így van, pontosan
erről van szó.
L.I.: Magától, erőlködés nélkül ...
B.I.: Így van,
öngerjesztő módon ...
L.I.: Nekünk nem erőszakoskodni kell, nem plakatírozni kell,
nem agitálni, hanem bízni kell megmaradt, épen maradt kromoszómáinkban, ugye?
B.I.: Pontosan.
Gyomlálni, öntözni, táplálni, hogy pusztulófélben levő televény újra
kivirágozzék.
L.I.: Ez az első. Ugyanakkor viszont a magyar népzene ereszkedő
dallamú, alaprétegeiben a funkciója legalább 40-50%-ban - mert ezeket mértem -
szorongás-, feszültségoldó, és ez a szorongás-, feszültségoldás, ez a
relaxációs technika, ahogy a beszédben is ereszkedő, úgy a parlando legato
dallamvitelben is ereszkedő, távolódó - vagy közeledő? - olyan természetű,
amely bizonyos fokig feszültséget old ki, mérhetően nő a bőrellenállás, tehát
meg is történik ez az élettani hatása, és nem agitatív.
A magyar népzenének vannak
agitatív övezetei, ilyenek a mulatónóták, ilyenek ezek a lakodalmas énekek,
ilyenek a katonamarsok. Vannak katonaénekek, gyönyörűek, de itt is a
katonaénekek 80%-a inkább katonasirató vagy kesergő. Ezek olyan kultúr-antropológiai
adottságok, amelyeknek a megerőszakolása egy más kulturális paradigma
átemelését jelentené.
Ha ennek az a célja, hogy mi
átkódoljuk a magyar kultúrát, aminek én a tegnapelőtti beszélgetésben láttam
gesztusait, tehát: most már elég a én-bizonytalanságból, mondjuk ki azt, hogy
mi vagyunk a legjobbak, tehát legyen egy pszichoterápia nemzet-szinten,
amelyiknek a lényege, hogy egyfajta asszertivitás-tréning: a megengedettségből,
a megtűrtségből a magyar lépjen ki, és mondja azt, hogy nekem primer jogaim
vannak, nekem van jogom bűntudat nélkül nemet mondani. Tehát amit te mondasz,
az nem egy szimbolikus ökológiai - tehát a létező, történetileg kialakult
totalitásból kiinduló - paradigma, hanem az egy terápiás paradigma.
B.I.: Ez van. Ezt én nem is tagadtam.
L.I.: A terápiás paradigma pedig valamilyen viszonyban áll az
önismereti, tehát a szimbolikus paradigmával. Tehát amikor szimbolikus
ökológiáról beszélünk, és terápiás szándékaink vannak, akkor meg kell vizsgálni
azt, hogy mi a totális környezet, mi a történeti környezet - ami sérült -, mik
azok az axiológiai csomópontok, ami mentén a terápiát föl akarod építeni:
önbizalom, minőségigény, vegetatív esélyek, egészségesség, évszázadokra,
évezredekre tervezett kultúra, mindegy. És meg kell vizsgálni azt is, hogy egy
terápiában mit veszítesz el (értéket). Tehát mik gátolják a terápiát, mi az,
amit lebontasz, és kész, kikerülhetetlen veszteség. Nem kis felelősség
mindennek a vállalása.
B.I.: Kétségtelen.
Esetünkben viszont a terápiás veszteség és veszély eltörpül a nulla kezelés
által okozott veszteséghez képest. A magyar nemzeti immunhiány, a veszély
iránti érzéketlenség most autoimmun reakciók által súlyosbodott. A kérdés a te
diagnózisodból kiindulva: mit lehet fölvállalni azért, hogy az
auto-immunitásból[3]
kigyógyuljon közösségünk?
L.I.: A magyar ön-gyűlölet, vagy a magyar ön-negligálás, a
nemzeti közömbösség, a nemzet-nihilizmus az auto-immunitás egy bizonyos
formája, ez is elég agresszív forma, nem kell azt hinni, hogy csak az
öngyilkosság auto-agresszió. Ez súlyos tünet és feltétlen kezelendő. Másfelől
vannak bíztató jelek is. Megkockáztatom azt a megállapítást, hogy a magyar nép
egy furcsa adaptáció állapotában van, ahol megméri azokat az értékeket,
amelyekre a szimbolikus környezet rávezeti, és ez egy nagyon fontos dolog. Mert
arról beszéltünk, hogy mi is a szimbolikus környezet, arról beszéltünk, hogy a
politika látszólag lemondott a totális szimbolikus környezetről, de valójában
azt gondolom, hogy az, amit a mass-média közvetít a rock-kultúrán keresztül a
fogyasztói és reklám-pszichológiai miliőn keresztül, az egy totális környezet.
Egy totális szimbolikus környezetet épít a politika, az önmagát pragmatikusnak
nevező indusztriális, poszt-indusztriális politika köré.
Olyan totális környezetet,
amilyen totális környezet még a katolicizmus fénykorában se vette körül ilyen
pervazívan, egész személyiségre kiterjedően, ilyen kikerülhetetlenül az egyént.
És hogyha azt látjuk, hogy ez a szimbolikus ökoszisztéma körülveszi, beágyazza
az egyént, a bölcsőtől haláláig, akkor ezzel az ökoszisztémával számolnunk
kell. Ez az ökoszisztéma az egyéni fogyasztás logikájával dolgozik, ez az
ökoszisztéma egyébként a képzőművészet technikáinak teljes körű alkalmazásával,
beépítésével és minden leleményével egy bizonyos csoport piaci szándékait
realizálja...
B.I.: Akkor
mit tehetünk? Hiszen ez a szimbolikus szisztéma mesterséges, semmiképpen sem
organikus, nem a köz és az egyén érdek-egyensúlyából fakad.
L.I.: Meg kell nézni, hogy mi az, amit nem ér el ez a piaci
szisztéma. Ez a piaci szisztéma ugyanis, bármily penetráns, több mindent nem képes
elérni. Tárgyiasítja az emberi kapcsolatokat, tehát egy hihetetlen tág övezet,
a személyiségnek egy nagyon tág övezete lényegében kiesik, éppen azért, mert
folyamatos szuggesztió alatt áll a személy, és irányulásai folyamatosan a
tárgyakra, a tárgykötődésre irányítódnak áll.
Tehát ha az általad írt
paradigma-dolgozatot komolyan vesszük, nemcsak mint egy szuggesztív retorikai
teljesítményt, hanem következetesen végiggondoljuk azt, hogy ebből mi fakad,
akkor azt kell mondanom, hogy az antropológiai sérülést kell meggyógyítani az
elképzelt nemzeti terápiás kísérletnek.
Tehát olyan szükségleteket kell
feltámasztani a másik ember iránt, olyan társas-lélektani mezőben kell választ
keresni, fölszabadítani az önismeret vak foltjait, vak zónáit, amelyekben a
közösségi értékek, a szolidaritás, az egymásra-utaltság, a becsület, ezeknek az
eltömített csatornáknak a fölszabadításával utat tör magának, és lényegében a
személyes élet, a személyes érintés, személyesség mezőjében fogalmazódik újra.
Tehát nem a "public"-lét vagy a rekrutáltság állapotában, hanem a
személyesség övezetében...
B.I.: Rendben van. Erre
talán lehet befolyással a média-politika?
L.I.: Alapvető befolyással lehet. Az egyik, eddig kiaknázatlan
konkrét lehetőség abból fakad, hogy a média önmagát nem korlátozza a
public-technikákra, tehát nem tekintjük médiának többé azokat a területeket,
amelyeket se birtokolni nem lehet, se nem érdemes meghódítani.
B.I.: Például?
L.I.: Nem tekintjük igazán médiának a televíziót, hanem arra
törekszünk, hogy a televízió által teremtett kényszereket és leigázottságot
visszaszorítsuk.
B.I.: Hogyan?
L.I.: A televízió akkor is, ha jót üzen, megszakítja a családi
kommunikációt - úgyhogy a családi
kommunikációs tereket, a családi ökoszisztémákat kell helyre állítani.
B.I.: Rendben van, ez
mind nyilvánvaló, csak mi azt keressük, hogy ezt a többé-kevésbé megrontott,
auto-immun, szerinted kontemplatív-mérlegelő emberhez, hogy jut el ez vagy ehhez
hasonló kulcsüzenet, és azon túl, hogy tudod mozgósítani, miként vektorializálod
a saját érdekében?
L.I.: Igen, akkor azt mondom, hogy újra kell fogalmazzuk a
nemzeti lét tartalmát. Ha a nemzeti tartalmát nem mint politikai lét-tartalmat
fogalmazzuk meg, hanem mint transzcendentális, spirituális lét-tartalmat, ez
egy nagyon nagy különbség. Tehát a nemzeti lét nem elitek fenntartásának és
stratégiai-politikai játékának válik a foglalatává, amely tragédia megtörtént
az RMDSZ kapcsán is, ugye, ami az RMDSZ-től való bizonyos fokú elfordulást
eredményezett Erdélyben ...
B.I.: Ez egy
általános jelenség, ott is megtörtént...
L.I.: Igen. De akkor ez jól illusztrálja azt, amit mondok, azt,
hogy a nemzeti elit él azzal a nagyszerű lehetőséggel, hogy tud rendhagyó módon
politizálni, fölismeri a politikában az esélytelenségből adódó esélyeket, és
azt mondja, hogy akkor személyesen kell megszólítanom az embert, és át kell
alakítanom a saját hálózataimat, intézményrendszereimet a személyes
megszólíthatóságnak az ilyen értelemben transzcendentáló, humanizált
állapotában.
S ha mindez valóra válik, akkor
azt gondolom, hogy a kis-közösségi, szubszidiáris struktúráknak az elérésére
maga a szervezet alakul médiává. És ez az a fordulat, amikor a médiáról
lemondok, és médiává teszek bármilyen hálózatot. Ha terápiás hálózattá válik
az, ami tulajdonképpen akaratközvetítő hálózatként indult, és ilyen értelemben
centralizált elitista akaratközvetítő hálózatként indult: az autonómia
hálózatává válik az akaratközvetítő hálózat. Most nem politikai értelemben vett
autonómiáról van szó, hanem a nem-alávetettség, a helyi kreativitás, és a
felszabadított személyes önrendelkezésből fakadó autonóm létről.
Ha az ént kiterjesztve a helyi
közösségre, a tradicionális és kreatív önmegtalálására, el tudja érni e
média-fordulat, akkor az ember válik személyes létében közlővé és médiává. Ha
az ember és kisközössége médiatizálja az önkiteljesítő potenciálját, annak a
fölszabadítására irányuló kommunikatív tartalmakat, és ilyen értelemben a
lokális szimbolikus ökoszisztémák újraépítésére fejt ki tevékenységet, akkor a
média-funkciónak az lesz a szerepe, hogy nem oligo-paraméteres szándékok nyomán
kialakuló destruktív folyamatok mennek végbe a periférián, hanem ellenkezőleg,
a perifériának a végtelen gazdag variabilitása építi föl, állítja helyre a
periféria lokális helyi ökoszisztémáit, és ezeknek a folyamatoknak a
szolgálatában működik az önmagát mediatizáló akaratnyilvánító rendszer.
B.I.: Ez amit te
mondasz, ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy ne csináljunk semmit. Tehát
hagyjuk az atomizálódást tovább folyni ...
L.I.: Nem, ez nem azt jelenti. Ez rengeteg munkát jelent.
Nekünk az a dolgunk, hogy megfogalmazzuk azokat a forrásokat, azokat a
célkitűzéseket, azokat a technológiákat, melyek révén a jelenleg szolgáló
politikai közösségek magukat át tudják alakítani ilyen ökoszisztéma-regeneratív
közösségekké. Ez azt jelenti, hogy a helyi önkormányzatok, helyi közösségek
animátoraivá tud átalakulni egy egyébként centrális akaratot kiszolgáló
politikai - hadd mondjam - hálózat.
B.I.: Ez azt jelenti, hogy a Pozsgay Imre[4]
által a minap létrehozott mozgalom lenne tulajdonképpen az, ami kell.
L.I.: Én még nem tudom, hogy ez a mozgalom merre mozdul. Ha
engem kérdezel arról, hogy hogyan kell a politikai ökoszisztémát és a
szimbolikus ökoszisztémát összeilleszteni ahhoz, hogy ne öko-destrukció legyen,
hanem öko-rekonstrukció - ugye ezt kérdezed -, akkor azt kell mondanom, hogy
kell lenni egy olyan interface zónának, amelyik a politikai akarat organikus
átfordításában működik, és a politikai akarat kivitelezésének a kontrolljában
és illesztésében is hatékony, és ha a Pozsgayék is ezt akarják, akkor ezt
üdvözlöm. Mert nekem ebben van tapasztalatom, a helyi társadalom bizonyos
akcióinak a kivitelezésében, és tudom azt, hogy ez egy értelmes munka volt:
megvédtünk egy patakot, megvédtünk egy házat, talán megvédünk egy veszélyeztető
ipari objektumtól való kiszolgáltatottsággal szemben egy közösséget.[5]
B.I.: Mit
lehet ebből a résztapasztalatból az összközösség számára levonni. Hogyan
indítható be egy pánmagyar rekonstrukció?
L.I.: Mindenütt az adott tradíció nagyon kemény munkával való
rekonstrukcióját kell elvégezni, bartóki értelemben, tehát erre nincsen francia
értelemben vett polgári-nemzeti eszköz.
B.I.: Amiről te
beszélsz, az egy mozgalom. Mozgalom mozgósító erő nélkül nem képzelhető el. A
mozgósítás viszont olyan szimbólumok használatát feltételezi, amik
mozgósítanak, és ezt keresem.
L.I.: De lehet, hogy erre én nem tudok választ adni.
B.I.: Az én
megérzésem az, hogy a túl vagyunk egy olyan küszöbértéken, amely alatt a
rekonstrukció még spontán módon létrejöhet. A közösségi kohéziós erők, a
pozitív patriotizmus, a szolidaritás, a közös erőkifejtés és az eredmény
katarzisa éppenséggel a nehéz helyzetekben, mint amelyben a rendszerváltást megélő
szétszakított magyarság él, elengedhetetlenül szükséges társadalmi energia. Ehelyett társadalmunk atomizálódott,
ezért közönyös közös szimbólumok iránt. Ezek nélkül viszont a szolidaritás nem
hozható létre. Én ebből a bűvös körből keresek kitörést, egy kitörési pontot.
L.I.: Két dolgot mondok. Az egyik feladat a terápiás
kontextus, asszertivitás, személyesség, személyességen keresztül
közösségformálás ...
B.I.: Ez az
egyik ág ...
L.I.: Ez nagyon fontos ág! Ennek a normai keretei: cserkészet,
kulturális beavatás, tehát a 13-16 éves időszak meghódítása, a jövő megépítése,
pedagógiai paradigma, Karácsony Sándor. Ez az első. Ez egy nagy csomag. Ebben a
Kodály-Bartók paradigmának kulcshelye van, alkalmazni kell, föl kell építeni,
meg kell szervezni és adaptálni kell az ezredvégre vagy a következő évezred
elejére.
Második csomag: a megszólítás
vagy a mozgalmi érték. Tekintettel arra, hogy individualizált, konzumizált
társadalomról van szó: ha te elő tudsz állítani egy jó csomagot,
megoldás-csomagot, annak is szezonális érvénye van. A magyar politikai életnek
a tragédiája az volt, hogy ugyanúgy belecsúszott a konzumizált, ön-megújító
csapdába, amiről beszéltem a lakás-belső kapcsán. Hogy egyszerűen olyan kognitív
paradigmán belül vagyunk, amelyik a legjobb módszert is kidobja jövő tavasszal.
Meg kell érteni, hogy nem az évelő növényeknek van jelenleg a szezonja, hanem
szezonális növényeknek van a korszaka. Tehát az, amiben te gondolkozol, a
mozgalmi paradigma, az nem könnyű - például Lezsák nem véletlenül vonult ki. Ő
szerintem minden mulasztásával és korlátjával együtt megértette azt, hogy itt
egy milyen típusú építkezésre van esélyre. A szezonalitás az egyszerre teszi
érdekessé és érdemessé ezt a korszakot.
B.I.: Ennek is megvan a
receptje, a divattervezők bizonyos típusok periodikus újratálalásával operálnak
...
L.I.: Itt jön a tipografokrácia - ha elébe tudsz lépni a
szezonalitásnak, tehát megtalálod azt a pace-maker erőt, amivel te elébe mész a
divatnak - ilyen például a szecesszió idejében történt - amikor a modernitás
ellenére elé tudtál lépni mindig egy fél lépéssel a divatnak, és legalább a
népesség egy nagyon fontos része számára tudtál teremteni kultúrát, ami aztán
önálló pályán maradt, és diffundált, akkor ki tudtál menteni legalább egy
nagyon fontos övezetet a szezonalitásból.
A szezonalitás úgyis
végigsöpört a 20-30-as éveken, de mégis maradt egy szíve. Tehát ha azt kérdezed
második kérdésként, hogy ami nem-nevelés, de a neveléshez illeszkedik, ami nem
mozgalom, de a mozgalmak tudják használni, ez pontosan az, amit te csinálsz[6],
tehát működtetni a valóságot értelmező olyan intellektuális
kapcsolat-rendszert, amelyik egyrészt emancipálja a kiszorított vagy be se
léptetett intellektuális erőket, másrészt az emancipáción túl valóban
megteremti a kölcsönös hatást, megteremti egy korszak még nagyon kezdeti
lépéseit járó nyelvét, fogalomrendszerét, és szimbolikus ökoszisztémáját.
Ezen az úton vagy, ebben én nem
tudok jobb tanácsot adni, mint amit te csinálsz. A tanácsom következő része,
az, hogy ha totális szimbolikus üzenetről van szó, akkor ebbe a közösségbe meg
kell hívni azokat a szimbolikus ökológiai modellitások képviselőit is, mint az
építészet, mint a zene, zenepedagógia, reklámpszichológia.
Borbély Imre a hagyományos újév-esti tűz mellett 2012. január 1.-én Bíró Andrással.
[2] Ez egyértelmű utalás az
SZDSZ akkori nyelvpolitikai dominanciájára, melyet olyan jeles tudósok
elemeztek akkoriban, mint Bogár László, Vass Csaba és Pokol Béla.
[3] Autoimmun betegség az,
amikor a szervezet saját egészséges része ellen fordul. Ha a magyarországi
társadalom egészét vesszük, akkor lehetetlen nem látni, hogy a
proletár-internacionalizmusból kinövő libertinus kozmopolitizmus hosszú időn keresztül
sikerrel vitt ilyen, következményeiben autoimmunitásra emlékeztető politikát. A
kilencvenes években nem volt nap, hogy a hagyományos értékeket, a nemzeti
gondolkodást és képviselőit ne gyalázta volna e nemzetellenes, kozmopolita
tábor valamelyik képviselője egy akkor még jelentős olvasottságú sajtóorgánumban.
Az 1994-es választáson a több mint kétharmados ballib siker is erre vezethető
vissza.
Csurka István váteszi gondolatait sikerrel diszkreditálták, s tették az
egészséges, önvédő magyar gondolkodást szubkultúrává Magyarországon.
Orbán Viktorral már nem bírtak, ő taktikusabb volt Csurkánál, miközben nem
kis részben épp Csurka gondolatait fogalmazta újra a balliberálisok
vonatkozásában. Ezért is reagáltak annyira agresszíven az érintettek, amikor
Orbán rámutatott, hogy a baloldal időnként ráront saját nemzetére. De ilyen
megnyilatkozásai 1996-től errefelé bőven idézhetőek.
Orbán ugyanakkor nagyon ügyelt arra, hogy ne lehessen antiszemita hírbe
hozni, ellentétben Csurkával. Orbán volt az, aki először vette fel sikerrel a
harcot a nemzetlelket megnyomorítókkal szemben, más kérdés, hogy ebben –
kívülről legalábbis úgy látszik – nagy mulasztásokat és kompromisszumokat
kötött. Milliárdok a holocaust-kultuszra, az éppenséggel ellenirányú
bűntudatiparra, a magyar nemzeti öntudatot regeneráló történelmi filmeposzok megalkotásának
elmaradása, a kulturális szférában az ellenség aránytalanul nagymértékű szponzorizálása
annak reményében, hogy akkor talán lehet építeni is – lásd Veritas intézet,
Ludovika, Magyar Művészeti Akadémia. (Megjegyzés tőlem, BZSA, 2017)
[4] Pozsgay Imre, miután
feloszlatta a nép-nemzeti baloldal szellemi örökségét felvállaló Nemzeti
Demokrata Szövetséget, 1995-ben egy politikai mozgalmat alapított, Magyar
Egységért Mozgalom néven. A jobb sorsra érdemes kezdeményezés sajnos hamar
elhalt. (Megjegyzés tőlem, BZSA, 2017)
[5] Lázár Imre az általa
vezetett Rózsavölgy egyesületre céloz, mely hatékony kisközösségi ellenállást szervezett,
elődlegesen környezetvédelmi témákban. (Megjegyzés tőlem, BZSA, 2017)
[6] Lázár Imre arra céloz, hogy
Borbély Imre több gondolatműhelyt is életre hívott, egyik volt az RMDSZ
autonomistáinak egy részét tömörítő Interconfessio Társaság, a másik egy laza baráti kör, mely hol
itt, hol ott gyűlt össze a kilencvenes évek közepén Budapesten, eljárt ide többek
között Tóth Zoltán József, Vass Csaba, Lázár Imre, Takács Ferenc László.
