Thursday, April 27, 2017

A társadalom metaparadigmája



Az alább következő írás részlet Borbély Imrének egy hosszabb nemzetstratégiai tanulmányából, de önálló írásként is megáll. Célja egy új fogalom, a társadalom „metaparadigmájának” a bevezetése, amit magyarra leginkább a viszonyuláskultúra kifejezéssel lehetne fordítani.

Úgy vélem, e fogalom hozzásegíti azt, aki megbirkózik az alábbi, szakterminológiával erősen, de nem öncélúan megnehezített szöveggel, hogy tisztábban, lényegre érzékenyebben gondolkodjon az emberi társadalmakról.

Hardcore társadalomtudomány következik a legkeményebbeknek. (BZSA)

 

(Borbély Szilárd fotója apánkról.)

A társadalom metaparadigmájának fogalmi köre



A társadalom metaparadigmája felöleli a tagjainak többé kevésbbé közös (világi és transzcendens) hitét, a vágyait, a relatív szükségleteinek terét[1], a spirituális szükségletek terét[2], a mentalitást, attitűdöket, az értékrendet (axiológiai mátrixot), a szemantikai és hermeneutikai teret.

A nemzet metaparadigmája az előbbieken kívül tartalmazza a nemzeti öntudatot (saját kultúrája egyediségének és más által pótolhatatlan, ezért védendő értékességét), a közös eredet és történelem tudatát, a kollektív kötődést a hazaként érzékelt területhez, valamint a közösség kötődését magamagához (nemzetszeretet, nemzeti szolidaritás). Tartalmazza, célmeghatározó algoritmusként, a közösség azon igényét, hogy önmagát mint közösséget valamint kultúrértékeit politikai eszközökkel is megvédje és gyarapítsa. A társadalom metaparadigmája tagjainak viszonyulását szabályrendszere.

Különbséget kell tenni az eszményi metaparadigma között, amit az elit (egyház, pártállam, uralkodó kaszt, neoliberális világelit, stb.) elvár, és a reális metaparadigma között, ami valóban él a társadalom tagjainak tudatában (mint amit viszonyulás terén elvárnak) – a konkrét viszonyulás eseti, és természetesen mind a személy, mind pedig a társadalom esetében csak statisztikai törvényszerűségeket lehetne kimutatni.

Metaparadigmális közösség jön létre a rokon, vagy kvázi-azonos metaparadigma tudatosulása révén. A metaparadigmális közösséget különböző esetleg több viszonyulási kapocs köt össze. Viszonyulási kapocsként működhetnek az imádat és a követendő példa evilági vagy transzcendens alanyai, pl. a közös (identifikációs – “azonosulási”) vezérek és  hősök[3],  istenek[4], vagy pedig spirituális-morális  értékek[5]. A metaparadigmális közösségekben spontán módon jön létre a közösségi szolidaritás egy formája, a metaparadigmális szolidaritás. Egyes esetekben a metaparadigmális szolidaritás a vérségi rokonság és a történelmi sorsközösség tudata által generált közösségi szolidaritásnál erősebbnek (pl. az ortodox horvátok és katolikus szerbek – a sokácok és bunyevácok – esetében) máskor gyengébbnek bizonyul (pl. Libanon állampolgárai vagy Észak-Írország lakosai közt).   

Különböző metaparadigmák egymás melletti harmonikus működése erőszak alkalmazása nélkül akkor képzelhető el, ha adott a kettő közt a metaparadigmaközti kompatibilitás, tehát ha s két metaparadigma értelmi vagy érzelmi alapon egymást nem kizáró. Egymást kizáró pl. az iszlám metaparadigma és az női egyenjogúságot megvalósító nyugati liberális demokratikus metaparadigma. Metaparadigmális szolidaritás létezésére és a metaparadigmális inkompatibilitásból eredő feszítő erőre érzett rá Huntington anélkül, hogy ezt bárhol is világosan artikulálná. Ő a civilizációk ellentétéről ír, anélkül hogy a civilizáció fogalmát kielégítően és koherensen megfogalmazná, vagy az ellentét mélyebb mechanizmusaira rámutatna.

Metaparadigmális adaptabilitás és a metaparadigmák interkompatibilitása - evolutív perspektíva

A metaparadigmák ki vannak téve a társadalmi változások hatásának. Ezen hatások nem lineárisak hanem akkumulálódóak és a lépcsőzetes változás formáját öltik – ezt jelöli a kuhni értelemben használt „paradigma” az elnevezésben. Történelmi távlatokban a metaparadigmákat is lehet evolutív szempontból tárgyalni.

A változó kognitív környezethez, a korszellem és a hedonizmus adaptációs nyomásának hatására beindulhat a metaparadigmális bomlás (pl. az európai kommunizmus végnapjai), belső vagy külső kényszer hatására ennek az ellenkező folyamata a metaparadigmális koaguláció, a bekeményítés (Észak-Korea), a dogmák megmerevedése. Szerencsés esetben létezik a lépcsőzetes  metaparadigmális adaptáció útja is (katolikus vallásgyakorlás és annak metaparadigmális metamorfikus hatása a XX .században).

A társadalmi metaparadigmák, mihelyt azok megismerhetővé válnak, hatással vannak egymásra és megkezdődik egyféle szelekciós harc a primer, már létező metaparadigma és a szekunder, érkező metaparadigma közt. A spirituális globalizmust attól az időponttól számíthatjuk, hogy a metaparadigmák globális méretekben konkurálhatnak egymással.


A paradigmák metaparadigmális kompatibilitása

Feszültség nem csak két viszonyulási rendszer között jelenhet meg, hanem az adott társadalmon belül is. A korszellem - a valóságban létező viszonyulás-mátrix (nevezhetnénk kissé erőltetten össztársadalmi mentalitás és attitűd-középarányosnak).

Metaparadigmális krízist jön létre, ha a korszellem drámai módon eltávolodik az uralkodó metaparadigmától. Ennek feloldása vagy a metaparadigma megváltoztatásához (reformáció) vagy paradigmális eszközök bevetésével erőszakos „korszellemjavításhoz” (ellenreformáció, inkvizíció, Kádári ellenforradalom) vagy a metaparadigma eltűnéséhez vezet (a kommunista eszme bukása).

A stabil társadalomban a társadalmi viselkedést szabályzó paradigma és viszonyulást szabályzó metaparadigma között koherencia kell létezzen. A társadalom paradigma kompatibilis kell, hogy legyen metaparadigmájával. Iránban a sah által kierőszakolt szekuláris paradigma (a hétköznapi élet, viselkedés szabaddá tétele, nyugatiasítása) élesen inkompatibilis volt a siíták metaparadigmájával.

A társadalmak metaparadigmái, mint már említettem történelmileg a vallások viszonyulást szabályzó előíró hatására alakultak ki. A viszonyuláskultúra és az akceptált társadalmi berendezkedés között értékkompatibilitás kell, hogy létezzen. A paradigma metaparadigmálisan kompatibilis kell, hogy legyen. A hatalmi elit által a társadalmaknak ajánlott, rákényszerített rendek, eszményi társadalmi paradigmák a létező metaparadigmához képest három kategóriába oszthatóak:
-          metaparadigmálisan predesztinált paradigma
-          metaparadigmálisan megtűrt paradigma
-          metaparadigmálisan elutasított paradigma

Az, hogy a létező metaparadigma milyen mértékben van hatással a bevezethető paradigmák szelekciójában, a generáló vallás vagy ideológia függvényében rendkívül tág keretek közt változhat. Nevezhetjük a metaparadigma paradigmák szelekciójára gyakorolt nyomásának az intenzitását a metaparadigma intolerancia indexének, a szelekciós paletta szélességét pedig a metaparadigma tolerancia horizontjának.
A különböző világvallások és ideológiák nagyon különböznek az általuk generált metaparadigmák tolerancia-horizontja és tolerancia-küszöbe szempontjából. A toleranciaküszöb az identitást meghatározó metaparadigmális értékmagnak a függvénye. A legszűkebb horizonttal és a legnagyobb intoleranciaindexszel az újabb korban az iszlám metaparadigmák egynémelyike és a kommunizmus rendelkezik.

Lehetséges magyarázatok, valószínű összefüggések

Valószínű, hogy a metaparadigmák tolerancia-indexe és tolerancia-horizontja a központi értékek létével, azok milyenségével, esetleges hierarchizálásával, és azzal hozható összefüggésbe, hogy ezen értékek, előírt viszonyulások beépülnek-e egyáltalán és ha igen, mennyire épülnek be az illető társadalom önazonosságába. Nem mindegy az sem, hogy a metaparadigmát meghatározó kollektív hit (vallás, ideológia) messianisztikus-e vagy nem, létezik-e beépített missziós kötelezettség. Végül a tolerancia és intolerancia maguk is részei lehetnek a metaparadigma értékmagjának és függhetnek attól, hogy az értékmagot hordozó vallás, ideológia mennyire tartalmaz paradigmális előírásokat.


Az új fogalom, (a megfeleltetési rendszer) és szemantikájának értelme


A viszonyulás-kultúra következetes szétválasztása a viselkedés kultúrától olyan analitikai fegyelmet visz be a társadalom törvényszerűségeinek tanulmányozásába, ami hasznosnak vélek, illetve amiről a dolgozatom végiggondolása és megírása folyamán meggyőződhettem.

Az elnevezést – társadalom metaparadigmája - idegenszerűsége és látszólagos nehézkessége dacára nem tudtam „eladhatóbbal” felcserélni. T.S. Kuhn a tudományok lépcsőkben történő fejlődésének magyarázatára vezette be a minta szó görög megfelelőjét, a paradigmát. Azóta a paradigma nem akármilyen mintát jelöl, hanem olyat, amely szabályok és társadalmi előítéletek időlegesen megkövesedett rendszerét jelentik. A metafizikai paradigma elnevezés, amivel irodalmi vonatkozásban Békés Veránál találkoztam, megfelelőnek látszott egyrészt a társadalom nem látható, de ható lelki komponensét szintetikusan enkapszulálni, másrészt azzal az egyedülálló szemantikai előnnyel rendelkezett, hogy a paradigma szó Kuhn-i dimenzóját tartalmazta, a racionálist és az irracionálist összeszövő,  időleges „megkövültségben” ható rendszert.
Az egyszerű viszonyuláskultúrához képest tehát a metaparadigma egy lényeges – nem csak lényeges: meghatározó! – minőségi utalást tartalmaz.



[1] A relatív szükségletek azok, amelyek túlmutatnak a puszta megélhetésen. Ide tartoznak a kulturális és hedonista szükségletek.
[2] A spirituális szükségletek felölelik az egyén szabadság igényét, valamint közösséghez kötött igényeit: pl. a szimbolikus szükségleteket, az együvétartozás igényét, az elismerés, szereplés, tisztelet, fontosság, stb. igényeit, valamint a hitigényt (a világi kapaszkodók, hitek igényét éppen úgy, mint a transzcendencia létének és annak megélésének igényét).
[3] A társadalmak, nemzeteknél kisebb metaparadigmális közösségek esetében is: sportcsapatok és művészek rajongói, hadseregek.
[4] Vallások, szekták.
[5] Civilizációk, nemzetek, kultúrák, ideológiai közösségek (pártok és követői).

Wednesday, April 12, 2017

A Kolozsvári Nyilatkozat az autonómiáról - Tőkés László bevezeti a közhasználatba a „politikai asszimiláns” kategóriáját



A Kolozsvári Nyilatkozat közel három év késéssel ugyan, de pontot tett egy koncepcionális vita végére és a továbbiakra nézve az autonómiát tette az RMDSZ központi célkitűzésévé.
1996-ig, az RMDSZ kormányzati szerepvállalásáig, az önálló külpolitika megszűnéséig a nyilatkozat tartalma nagymértékben befolyásolta az RMDSZ irányvonalát. 1996 után már nyűg lett, nem véletlen, hogy míg az autonomisták 2002-ben a Nyilatkozat tíz éves évfordulóját ünnepelték, az RMDSZ SZKT a román érdekeket kiszolgáló, tájbasimuló politika jegyében ülésezett.
A Nyilatkozat elfogadásának javasolója és egyik szövegezője, Borbély Imre így emlékezik annak elfogadására.
(BZSA)

A fotón Tóth Károly Antal, a megjelenés előtt álló életút-interjú készítője látható e sorok írójának társaságában. A kép Borbély Rékát dicséri.



Borbély Imre: A választások után 1992. október 24-ére hívták össze a Küldöttek Országos Tanácsát több napirendi ponttal. Úgy érzem, hogy a gyűlés mentális előkészítésében meghatározó szerepem volt, hiszen a moratóriumot megelőző ülésen elég nagy hatása volt a „Keresztény és nemzeti liberális egységkeret” című írásomnak, amit szétosztottam, és amelyben egy integráló platformot akartam fölvázolni mindazok számára, akik még ingadoztak, de a magyar ügyet kívánták szolgálni. A megátalkodott ellenzőket nem céloztam meg, hiszen hozzájuk úgysem lehet eljutni semmilyen módon, se mentális, se szentimentális, se racionális úton, hiszen más az érdekük, más az értékrendszerük és más a megbízójuk. De ők akkor még kisebbségben voltak azokhoz képest, akik jóindulattal viseltettek a magyar ügy iránt, és tulajdonképpen őszintén aggódtak, netán nem tudták, hogy kire hallgassanak, Domokos Gézára vagy az autonómiát sürgetőkre. Akkoriban ennek a tisztázásnak voltam a fő motorja.
A Kolozsvári Nyilatkozat megfogalmazását és elfogadását is én javasoltam. A gyűlésen kialakult polémiában már nem vettem részt különösebben, mert az autonomista álláspontot teljes meggyőző erejével képviselte Tőkés László, aki többször is szót kért, és szabályosan porrá zúzta az autonómia ellen szólók álérveit. Elmondotta, hogy nemcsak etnikai asszimiláció létezik, hanem politikai asszimiláció is, mely sajnos elérte az RMDSZ-t is, egyesek közülünk a politikai asszimiláció útjára léptek. Ez meggátolja őket az éleslátásban, meggátolja őket abban, hogy a lényeget lássák, éspedig azt, hogy az erdélyi magyarságnak nincs jövője, amennyiben nem tűzi ki maga elé az autonómiát, mint politikai célt. Mert ez addig, ameddig cél, addig az erőket fókuszáló módon hat, és amikor elértük ezt a célt, akkor pedig létkeretet biztosít a megmaradáshoz és a békés gyarapodáshoz. Majd Domokos Géza felé fordult, aki mellette ült, és azt mondta, hogy te vagy a politikai asszimilációnak a vezetője itt, ebben a szervezetben, rajtad keresztül asszimilálódnak azok, akik téged követnek.
Ettől aztán a méhkas felbolydult, egy hosszú vita keletkezett, amelyben szinte minden képviselő elmondta, hogy az álláspontja pro vagy kontra, és miért pro vagy miért kontra. Közben Bodó Barna és jómagam megfogalmaztunk egy nyilatkozat-tervezetet. A tanácskozó testület úgy döntött, hogy egy szövegező bizottság finomít a mi szövegünkön. A kevésbé radikális változatot egyetlen tartózkodással megszavazta az SZKT. Ebben szerepe lehetett annak a ténynek is, hogy az autonomisták név szerinti szavazást kértek. S miután a vita során világossá vált, hogy nincsenek ép érvek az autonómiaigény kinyilvánítása ellen, s a választói bázis felé is vállalni kellett a döntést, senki nem akart az erdélyi magyar autonómia ellenségeként feltűnni. Így született meg a Kolozsvári Nyilatkozat.
Tőkés László azt indítványozta, hogy a parlamenti frakció esküdjön meg a Szent Mihály templomban, hogy méltóképpen képviseli majd a megszületett döntést a román parlamentben.
(Tőkés László a Szilágysomlyón  megtartott EMNT KT gyűlésen, 2003 szeptemberében. Fotó: BZSA)
Másnap megtörtént a hivatalos eskü a lehető legfelemelőbb környezetben és hangulatban. Isten és ember előtt tett esküjüket szegték meg azok, akik soha egy lépést nem tettek az autonómiáért, és még inkább azok, akik ellene cselekedtek.
Ez az esküszegő társaság felelős azért, hogy a mai napig semmi nem lett abból, amit az autonómia vonatkozásában a Kolozsvári Nyilatkozat alapján az 1993-as brassói kongresszus határozatokba öntött.


A szöveg részlet a megjelenés előtt álló, Tóth Károly Antal által készített életműinterjúból.


Sunday, April 9, 2017

„Rendszerváltás”, „gengszterváltás”, „módszerváltás”

E három megnevezés ugyanazt a jelenségkört fedi, Közép- és Kelet-Európa országainak 1989/1990-es alkotmányjogi fazonigazítását és nyugati érdekkörbe kerülését. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a lényeglátók felismerjék: nem az emberi jogok, a demokrácia diadalmenete volt az a pár év, hanem e régiónak a globális háttérhatalom által való birtokbavételi időszaka.
E kérdést járta körbe Tóth Károly Antal és Borbély Imre beszélgetéséből az alábbi eszmefuttatás. 
                 (Tóth Károly Antal és Borbély Imre 2015 decemberében Budapesten. Fotó: BZSA)
Borbély Imre: A rendszerváltás mögöttes célja kelet- és középeurópa országainak a globális háttérhatalom pénzszivattyúihoz való csatlakoztatása volt. A hatalomváltást nevezik rendszerváltásnak, aminek a lényegét abban látom, hogy az egyik nagyhatalom kivonult, a másik bevonult, és a bevonulók vagy közvetlen, vagy közvetett beavatkozással, vagy pedig közölt igény formájában azt szorgalmazták, hogy előkészítsék ezeket az országokat arra, hogy csatlakozhassanak a nyugati pénzszivattyúkhoz, és hogy a belső közjogi berendezkedés szavatolja a pénzszivattyúk zavartalan működését.
Ez a rendszerváltás lényege.
Bogár László idevágó mélyreható, lényeglátó tanulmányait eszmei jelzőpóznának tartom a tudatos félretájékoztatás útvesztőjében, s messzemenően azonosulok a jeles professzor mondanivalójával.
Hogy formailag az új hatalom a demokráciát tűzte zászlajára, az egy más lapra tartozik, hiszen valamikor száz-százötven évvel ezelőtt, amikor ez az újfajta imperiális hódítás körvonalazódott az amerikai külpolitikai szándékban, melynek azóta is a letéteményese a State Department, akkor ők úgy számították ki, hogy leginkább akkor zavartalan a gazdasági behatolásuk egy országba, ha annak a politikai rendszere a plurális liberális demokrácia modelljére alapozódik, mert akkor kicsi a valószínűsége annak, hogy az illető ország monolitikusan ellen tud állni, hogy saját nemzeti érdekét védő protekcionista szabályokat tud foganatosítani. Ők a diktatúrákat tűrték, de csak abban az esetben, ha azok vazallus diktatúrák voltak. Azokat a diktatúrákat, amelyek a saját nemzeti érdeket protekcionista módon védték az amerikai hatalmas gazdasági gépezet ellen, ellenségként kezelték és kezelik mind a mai napig.
Parádés példa ez utóbbiakra Fidel Castro, vagy pedig a nemrég elhunyt venezuelai népvezér, Hugo Chavez. És ennek tulajdonképpen nagyon csekély köze van ahhoz, hogy ideológiailag hol állnak az ilyen protekcionista diktatúrák. Ezek a kommunizmus térhódítása idején a bipoláris világban szinte törvényszerűen baloldalivá váltak. A legjobb bizonyíték erre Kuba, amely egyáltalán nem kommunista, hanem nemzeti felszabadító harcként indította meg és vitte győzelemre forradalmát. De mert az amerikaiak cukorembargót vontak Kuba köré, tehát megzsaroltak minden megzsarolható államot, hogy amennyiben Kubától cukrot vásárol, annak gazdasági szankciók lesznek a következményei, az egyetlen hatalom, amelyik fölvásárolta a cukrot, a Szovjetunió volt.
Ezek után vált Fidel Castro hithű kommunistává, addig azt se tudta, hogy az mi fán terem. Tehát maga a forradalom nem kommunista forradalom volt. Úgyhogy nagyon sokszor, pont a rendszerváltó országokban megvetéssel, elutasítással, kritikával viseltetnek az ilyen baloldali kommunista színt öltött felszabadító mozgalmakkal, mint például a Fidel Castróéval vagy pedig a kurd felszabadító mozgalommal szemben. Ugyanezt lehet tulajdonképpen Katalóniára is vonatkoztatni, ott is azt mondják, hogy kommunisták voltak, közben a kommunizmus formája alatt a legkeményebb forradalmi mozgalom, a katalán nemzeti felszabadító mozgalom fejlődött ki. Azt kellett letörnie a Kondor légiónak és Francónak, hogy úgymond a belső békét szavatolja. Egyoldalú az a kritika, hogy a kommunizmus és az antikommunizmus harcolt ott. A kommunizmus mögött meghúzódott egy nemzeti felszabadító mozgalom, és az antikommunista erők mögött pedig egy etno-hegemon kasztíliai szándék.
Nos, a rendszerváltó országokban a rendszerváltás folyamatának a lényege az volt, hogy ezek az országok önkezükkel lebontsanak minden olyan korábbi gazdasági vívmányt, konkrét létesítményeket, ipart, mezőgazdaságot, ami veszélyeztetné az Egyesült Államok és csatlósainak a gazdasági érdekeit. Az is hozzátartozott a rendszerváltás fő mögötteseihez, külső motivációjához, hogy az egyes demokratizálódó ex-kommunista országok megengedjék, hogy a térfoglaló nyugati gazdasági erők behatoljanak, és amit nem pusztítottak el önkezükkel a „rendszerváltó” országok, azt potom pénzért felvásárolják. Legtöbbször nem azzal a szándékkal, hogy azokat az iparágakat vagy gazdasági létesítményeket saját gazdaságukba integrálva tovább működtessék helyben, hanem hogy leállítsák, megszüntessék azokat. Ennek például a kelet-német Narva és magyar Tungsram cégek a mintapéldái. A Tungsramot rögtön a rendszerváltás elején megvásárolta a General Electric. Nem azzal a céllal, hogy ott a nagyon jó minőségű villanyégőket tovább gyártsák, hanem, hogy bezárják. Hiszen a de facto törvényes tilalom dacára továbbra is érvényes Nyugaton, hogy csak kétezer órás villanykörtéket gyártanak, míg a Tungsram körték legalább kétszer annyi ideig voltak használhatóak. Túl jók voltak, és csökkentették a piacon az eladott villanyégők mennyiségét. A Narva körték még ennél is jobbak voltak, azok körülbelül nyolcezer – tizenkétezer órát tartottak, ezért fölvásárolták a Narvát azzal a céllal, hogy azokat a gyártási vonalakat, amelyek a technikailag túl jók, de gazdaságilag éppen azért károsak, megszüntessék, a hosszú életű villanykörték gyártását ellehetetlenítsék.
Mindehhez kellett egy olyan jogi rendszer, amely a pénzszivattyúk, tehát a multinacionális konszernek és a bankrendszer zavartalan működtetését szavatolja. Ezért kellett kivonni a jegybankot például a nemzeti fennhatóság alól. Mindezt egyfajta szómágia igénybevételével teszik azóta is. Az általuk kierőszakolt folyamatokat nem úgy hívják, hogy elnemzetlenítés, noha a nemzet önmaga sorsa és saját vagyona fölötti rendelkezését szüntetik meg. Nem úgy hívják, hogy demokráciátlanítás, pedig a demokrácia és egy ország saját nemzeti bankja fölötti ellenőrzési lehetősége elválaszthatatlan. A nemzet többek között azáltal szuverén, hogy a parlamentje és a kormánya demokratikus eszközökkel beavatkozhat saját nemzeti bankja vezetésébe és annak politikájába.
Ők a nemzeti bank függetlenségére hivatkoznak. 
Miközben a jegybank „függetlenítése”valójában annak idegen hatalom függőségébe való helyezését
 elenti. (A berni székhelyű Nemzetközi Fizetések Bankja közvetlen fennhatóságába, 
ami végső soron az amerikai birodalmi akarat zavartalan érvényesítését jelenti.)


(Részlet a megjelenés előtt álló életműinterjúból.)

Thursday, April 6, 2017

Önsorsrontó, öngyűlölő nemzetellenesség Erdélyben

A magyar közéletben az Osztrák-Magyar Monarchia időszakától, a magukat „polgári radikálisoknak” nevező destruktív kör színre lépésétől kezdve jelen van a nyílt nemzetellenes gondolkodás.
Az 1918/19-es tombolás után a Horthy-korszakban csak hangfogóval, majd később, a második világháborút követően, midőn vezető pozícióba kerültek, egyre harsányabban artikulálták romboló nézeteiket, sőt, arra is volt erejük, hogy átrajzolják egész generációk magyarságélményét, önazonosságát, történelmi folytonosságtudatát. 
Áldatlan tevékenységük eredménye, hogy sok magyarul beszélő ember nem érzi magát a világot behálózó magyar nemzeti szolidaritási kötelék tagjának, hogy 2004. december 5.-én a választók jelentős része nem ment el szavazni, hogy sokan ma is inkább látnak veszélyt a nemzeti identitásban és büszkeségben, mint mobilizáló társadalmi erőt.
A nemzeti oldalon visszatérő téma a nemzetellenes gondolkodás és a zsidóság kapcsolata. Borbély Imre, tudva azt, hogy nincs veszítenivalója, őszintén és morálisan kifogásolhatatlanul beszélt erről a kérdésről is a Tóth Károly Antallal folytatott eszmecsere során.

 Hadd idézzük:


TKA: Hogy látod, a személyes döntésekben szerepet játszhattak-e az RMDSZ-ben vezető szerepet betöltők nemzetellenes nézetei, indulatai?

BI: Nem kétséges, hogy a kolozsvári központú SZDSZ-es ideológiai kommandó tagjaiban, akik a Kolozsvári Nyilatkozat és az autonómia-programba vétele ellen lázadtak, nemzetellenes indulat dolgozott. Elég csak arra utalni, hogy Cs. Gyímesi Éva, az egész akció központi figurája, az egyik alapvető dolgozatában, melyet fontosnak tartott a sajtóetikai szokásrend felrúgásával 4 azaz négy (!) újságban megjelentetni, magát a nemzet iránti szeretetet állítja pellengérre és bélyegzi meg „új kollektivizmusként”. A nemzeti gondolkodásnak ugyanaz a ziháló gyűlölete érhető tetten írásaiban, mint az SZDSZ-es alapítók, a Trianont igazságosnak mondó Bauer Tamás, a románság autonómiaellenessége iránt oly nagy empátiával viseltető Magyar Bálint, a nemzeti gondolkodást csak etnicizmusként emlegető s az idegengyűlölettel azonosító Tamás Gáspár Miklós vagy a Bolyai Egyetem ellen elsőként támadó Törzsök Erika szövegeiben.
Sokan, olyan neves gondolkodók is, mint Csoóri Sándor és Csurka István összefüggést láttak az SZDSZ-es politikusok zsidó származása és a magyar nemzeti gondolkodás elleni indulataik között. Álláspontjukat egyes zsidó szociológusok és zsidó prominensek is alátámasztani látszanak, akik szerint a zsidóság a vészkorszak után veszélyt érzékelt a magyar nemzeti törekvésekben. Soros György édesanyjának tulajdonítják azt a mondatot, miszerint ha a magyarok szájukra veszik Erdélyt, másnap viszik a zsidókat”, ami habár abszurd és illogikus, de jól leírja azt a pszichózist, amit megérthetünk ugyan, de el nem fogadhatunk.
Jómagam károsnak tartom a származás kérdésének firtatását.
Nem azért, mert az egész világsajtó úgy van idomítva, hogy aki ezt a kérdést érinti, azt rögtön exkommunikálják, náciként, rasszistaként bélyegzik meg, perifériára szorítják. Ezért egy politikus számára e témának a fősodorral ellentétes irányultságú exponálása végzetes lehet. Ez engem már nem érint.
Az viszont morális szempontból fontos számomra, hogy a nemzetellenességnek a differenciálatlan összekapcsolása a zsidósággal joggal sértheti azokat a magyar gondolkodású zsidókat, bármilyen kevesen is lehetnek, bármilyen gyenge is ma már a hangjuk,  akik őszintén azonosulnak a magyar nemzettel. Megrázó olvasmány e tárgykörben Radnóti Miklós naplója, aki munkaszolgálatosként a magyarsággal azonosulva s nem kárörömmel hallgatta a frontról szóló, magyar szempontból egyre aggasztóbb jelentéseket. De említhetem Reiner Pétert is, aki vállalja zsidó származását, de büszke magyar kultúrájára, sokat segítette az erdélyi autonomistákat, tiszteletbeli tagja a Magyar Gárdának és Jobbikhoz áll a legközelebb a magyar pártok közül. S ez nem a Jobbik utóbbi időben tapasztalható irányváltásának köszönhető. Ő támogatta a Jobbikot a kezdet kezdetétől, a szervezet legradikálisabb korszakában is. 
(Reiner Péter könyvbemutatója 2012. október 4.-én a Belvárosi Református Templom imatermében, a fotót Baracsi Levente lelkipásztor készítette.)
Ha már e témát érintjük, hadd idézzek fel egy ideillő kínos jelenetet. Az autonomisták nem utolsósorban meggyőző munkámnak köszönhetően többségbe kerültek a kilencvenes évek derekán az RMDSZ képviselőházi frakcióján belül. Ez időtájt történt, hogy újraválasztották a parlamenti tisztségekbe a képviselőket, s az RMDSZ-nek az egyik parlamenti titkári funkció jutott. Hogy ki töltheti be ezt a pozíciót a Szövetség részéről, azt az RMDSZ frakció döntötte el titkos szavazással. Addig kvázi tradicionálisan, ismétlődően Borbély László volt a titkár. Akkor a neptunista és konokul autonómiaellenes, paktálásra hajlamos Borbély Lászlóval szemben jelöltük Kónya-Hamar Sándort, aki két vagy három szavazattal legyőzte Borbély Lászlót. A frakció megdöbbenésére Borbély László akkor fölpattant, és indulatosan, szinte könnyes szemmel kiabálta, hogy „úgyis tudom, hogy azért csináltátok ezt velem, mert a nagymamám zsidó.” Ezután kirohant, és becsapta maga mögött az ajtót.
Döbbent csend volt, és talán legmegdöbbentebb én voltam. Valóban volt közöm hozzá, hogy ő megbukott, kétségkívül célom volt, hogy a neptunisták lehetőleg ne töltsenek be vezető tisztségeket. Ám halvány sejtelmem sem volt arról, hogy Borbély László részben zsidó származású, de ha tudtam volna, akkor se törődtem volna vele. Egyáltalán nem számított nekem ez a dolog. Egyébként még Borbély Lászlóról sem hiszem, hogy magyarellenes lett volna. Viszont karrierista volt ízig-vérig, mindig azon volt, hogy egyénileg megtalálja a számítását. Akár törtetés, fondorlat vagy intrika árán is.

A szöveg részlet a Tóth Károly Antal által készített, megjelenés előtt álló életmű-interjúból.