Simon Peresz
ritka nyíltsággal elismerte, hogy Izrael felvásárolja (többek között) Magyarországot.
(Lásd https://www.youtube.com/watch?v=UPHCiGL6r-M) E megnyilvánulás okozott
némi zavart a magyar közéletben, de kevesen mertek a kérdésről olyan
nyíltsággal beszélni, mint maga az izraeli államelnök.
Az üdítő
kivételek közé tartozott az akkori, a maitól jelentősen különböző Jobbik
valamint néhány értelmiségi, Bíró Zoltán, Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete
Gyula, Kiss Gy. Csaba és Lezsák Sándor – akik nyílt levelet intéztek Pereszhez
az ügyben.
E kérdést
járta körbe tabudöntögető őszinteséggel Ágoston Balázs és Borbély Imre beszélgetése,
aminek feltétlenül helye van apám szellemi örökségét közkinccsé tevő blogon.
(BZSA)
(Borbély Imre nyilatkozik ezidőtájt Takács Veronikának az EMI táborban, talán éppen erről a kérdésről. Saját fotó-)
Szembeszállni
a hódítással
„Az önvédelem
esetünkben a saját faj és kultúra védelme a nyíltan ellenünk induló hatalommal
szemben, és nem fajgyűlölet.”
„Emlékeztetek Palesztina földjén, a cionizmus eszmei
alapján, programszerinti felvásárlás által létrejött államnak, Izrael
elnökének, Simon Peresznek azon kijelentésére, mely szerint izraeli
üzletemberek felvásárolják Magyarországot. …E mondat elhangzása óta az
nevezhető komolytalannak, aki figyelmen kívül hagyja és összeesküvés-elméletnek
nevezi, amit Izrael államfője mond hazája legfontosabb gazdasági fórumán, a
Kereskedelmi Irodák Szervezetének éves összejövetelén. Ezen túl minden
magyarnak, aki nemzetben gondolkodik, eme kijelentésben megfogalmazott hódítási
szándékhoz, a mi népünk leigázását, az ország „palesztinizálását” célzó
programhoz viszonyulnia kell.”–
mondta a Demokratának Borbély Imre
politikai szakértő, a Magyarok Világszövetsége stratégiai bizottságának elnöke.
- Történelmünket jelenkori valóságunkkal összevetve
szembetűnő, hogy az egykor büszke, már-már rátarti magyarság kishitűvé, önsors-rontóvá,
öngyűlölővé vált. Mi válthatta ki ezt? Hol tévesztettünk utat?
- Mielőtt
megkísérelnénk ezt azonosítani, meg kell vizsgálnunk, milyen történeti
emlékezettel rendelkezhet ma nemzetünk. Hunyadi Mátyás emléke élénken él a
köztudatban, az ő uralkodásának időszaka még relevánsnak tekinthető a kollektív
emlékezet szempontjából. Ez felívelő korszak volt, utána viszont a
legjelentősebb történelmi sorsforduló, Mohács minden túlzás nélkül katasztrófát
jelentett, hiszen hosszan tartó hódoltsághoz vezetett. Ezt követően a török
kiűzése egyfelől pozitív élmény volt, másfelől viszont a
Habsburg-berendezkedést sokan még a török időknél is rosszabbnak élték meg.
Ezért volt
katarzis a Rákóczi-féle fölkelés, de a bukás jelentős apátiát eredményezett,
hiszen például Napóleon térségbeli megjelenése nem indukált magyar nemesi
függetlenségi fölkelést. E bénultság után a reformkor ismét felívelő történelmi
szakaszt jelentett, ám a katarzisnak tekinthető 1848-49 után jött a megtorlás
és a Bach-korszak. Az ezt követő kiegyezés már nem volt egyértelmű katarzis,
hiszen még élénken élt a köztudatban a forradalom emléke. Gondoljuk meg, 1849
és 1867 között mindössze tizennyolc év telt el, annyi idő, mint 1990-től
napjainkig.
Az udvar
átlátta ezt, és gondja volt rá, hogy egyfajta pót-katarzisban részesítse a
magyarságot. Ilyen volt például Erzsébet királyné kultusza. Az ő egyénisége,
magyarbarátsága kiengesztelés volt a megtorlások és a Bach-korszak abszolutista
kormányzása után. Ugyanezért koronázták Ferenc Józsefet magyar királlyá. Ezzel
párhuzamosan gazdasági fellendülés is bekövetkezett, s ez elhallgattatott
minden karakteresebb hangot. Így kialakult egy felemás közvélemény, a boldog
békeidők hangulata.
Ezt az első
világháborút követő két, idegen ihletettségű álforradalom, majd a trianoni
katasztrófa drasztikusan felszámolta. Ezért volt újabb katarzis Horthy Miklós
hatalomra kerülése, hiszen stabilizálta a közrendet, emelkedő pályára állította
Magyarország gazdaságát, s végül 1938-ban, 1939-ben, 1940-ben és 1941-ben
megtörtént a revízió, ami a legszélesebb néptömegek lelkesedését váltotta ki.
Ám az
1945-ös szovjet megszállást követően véres csörtetéssel hatalomra jutott a
bolsevizmus. E mély elnyomásban 1956 megismételhetetlen csodaként érte a
magyarságot. Erre azonban megint véres megtorlás volt a válasz, majd
beköszöntött a gulyáskommunizmus. A bolsevisták éreztették, hogy a magyarság
egyfajta kegy állapotában van, ami visszavonható. Ugyanakkor ez az állapot
gazdasági stabilizálódást, némi fellendülést, relatív jólétet is eredményezett,
s ez elhallgattatta az elégedetlenkedőket, hiszen lehetett mutogatni például
Romániára, hogy lám, ott sokkal rosszabb a helyzet. Ez egyébként a
csonka-magyarországi és az erdélyi magyarság szembeállítására is alkalmas
helyzet volt. Ez az állapot megszüntette, elfojtotta a szabadságvágyat, és
elősegítette a nemzeti érzés tompulását, formálissá válását.
Nagyon sokan
elfogadták ezt a helyzetet. És itt érhető tetten mai tragédiánk gyökere. A
nagy, mélyreható változások, mint látható, szinuszosan következtek egymás után
történelmünkben. Fölfelé, lefelé, majd újra fölfelé ívelő korszakok váltogatták
egymást. 1989-90-ben azonban egy relatíve fölfelé ívelő szakasz végén voltunk.
- Vagyis rossz volt az időzítés?
- Látni
kell, hogy akkor nem volt igazi katasztrófahelyzet, pontosabban a tömegek nem
érezték annak a húsz évvel ezelőtti viszonyokat, ezért a változás mögött nem
állt elemi erejű népi, nemzeti akarat, ellentétben más kommunista országokkal.
A rendszerváltozást gyakorlatilag csak egy politizáló értelmiségi kisebbség
akarta, a nagy többség attól félt, hogy rosszabbul megy majd neki. Ez
pszichológiailag nagyon rossz kiindulási helyzet volt az egyébként valóban
szükséges rendszerváltás kísérletéhez. Magyarországon ugyanis a
biztonságérzetet a bizonytalanság váltotta fel.
- Az előbb említett politizáló értelmiségi kisebbség
nem látta át ezt?
- Ez a réteg
többféle típust foglalt magába. Voltak, akik őszinte elkötelezettségből
tevékenykedtek, s lelkesedésük, valamint a közép- és kelet-európai
rendszerváltások érzelmi felhajtóereje olyan cselekvéshez vezetett, amikhez nem
társult a közhangulat releváns ismerete. Voltak azonban olyanok is, akik
pontosan tudták, mi következik.
- Úgy érti, valakik szándékosan kihasználták a
társadalmi meghasonlottságot?
- Pontosan.
Nagyon fontos tisztázni, hogy volt-e az előbb említettek folyományaként
beállott pszichológiai helyzetre akaratlagos külső rásegítés. Annak dacára kell
ezzel foglalkozni, hogy sokszor mondjuk, egyébként helyesen, hogy ne keressük
mindig másokban a hibát. Ezzel egyetértek, de ha egyértelműen kitapintható egy
idegen akarat szándékos, tudatos nemzetlélektani, gazdasági, kulturális
károkozása, akkor kizárólag önmagunkat felelőssé tenni mélyrepülésünkért ugyanolyan
tévedés, mint ha csak másokat hibáztatnánk. Márpedig ki kell mondani, hogy már
a gulyáskommunizmus idején olyan kultúrpolitika valósult meg Magyarországon,
amely a magyar nemzeti érzéssel és a magyar nemzeti érdekekkel ellentétes. Ez
nyilvánvalóan tetten érhető a magzatgyilkosság társadalmi elfogadtatásában, a
határon túli magyarokról való lemondásban, és abban, hogy a magyarságot holmi
örökké izgága, összeférhetetlen, másokat elnyomó, utolsó csatlós, bűnös népnek
állította be ez a kultúrpolitika, azt sugallva, hogy végső soron megérdemeljük
leszorítottságunkat.
- Idegen akaratot említett. Kik azok, akik e
nemzetellenes kultúrpolitika mögött állnak?
- 1956 és
1989-90 között nyilvánvalóan a szovjet bolsevista birodalom volt az érdekelt
megrendelő. Ám meg kellett találni azokat a helytartókat, akik az ő
politikájukat itt képviselni tudják. A döntően meghatározó kultúrpolitika terén
e helytartóság Aczél Györgyöt és körét jelentette.
- Aczél György kétségtelenül különös alakja a magyar
történelemnek. Életrajzírói rögzítik, hogy pályafutását a Somér nevű
magyarországi cionista mozgalomban kezdte.
-
Mindenesetre cselekedeteikből megállapítható, hogy neki és körének legalábbis
kettős identitása volt. Amit ők tettek, túlzás nélkül nemzetdestrukció, hiszen
nem csak egy nép legközvetlenebb legyilkolása minősül ennek, hanem az is, ha
kultúrpolitikai, gazdasági és egyéb eszközökkel kioperálják egy nép lelkéből,
agyából az összetartozás tudatát és parancsát. Ki kell mondani, hogy az aczéli
kultúrpolitika, majd az SZDSZ által fémjelzett kíméletlen Kulturkampf nem más, mint nemzetmegsemmisítési kísérlet.
- Aczél és az SZDSZ közt folytonosság mutatható ki?
- Igen, ez
egy jól érzékelhető folyamatosság. Legfőbb üzeneteikben – bűnös nép, utolsó
csatlós, és így tovább – ugyanazt sugallják. Hozzá kell tenni, hogy a felemás
történelmi helyzet, vagyis hogy a rendszerváltási kísérletre nem
katasztrófahelyzetben, a katarzis erejével, hanem egy relatíve felívelő,
pontosabban sokak által annak érzett korszakban került sor, nagyban
fölerősítette a tudatos magyartalanító politika hatását. 1990 előtt minden
komfortérzet és meghasonlottság ellenére azok, akiket egyáltalán érdekelt a
politika, alapvetően mégis tudhatták, hogy kik állnak e sugalmazások mögött,
jelesül a Szovjetuniót kiszolgáló kommunista hatalom, és a józan ész, minden
gulyáskommunizmus ellenére, ezen a téren sok emberből immunreakciókat váltott
ki.
1990 után
ugyanez a kultúrpolitika, annak valódi szándéka sokkal nehezebben azonosítható,
mivel liberális jelszavak, elméletek mögé bújik. Ilyen a hazai kisebbség és másság védelem jelszava, mely
ideológiai pajzsként szolgál a magyarságellenességnek, a tolerancia mezébe jelentkező devianciakultusz , az integrált és világnézetileg semleges oktatás melynek
egyetlen kitapintható célja a nemzet közös szimbólumrendszerének szétzilálása,
a multikulturalizmus, amely más
szögből támadja (hígítja) ugyanezt a létfontosságú szimbólumrendszert, a politikai korrektség jel- és
taburendszere, amely közbeszéd ködössé tételét célozza, valamint a gyűlöletbeszéd-törvény, amely a nemzeti
törekvések artikulálását hivatott megfékezni létfontosságú témák törvényerejű
tabuizálása által. Mindemellett folyamatos a nemzeti szimbólumok lejáratása és
a tudatosságukat csökkentetni szándékozó hecc-kampányok és döntések: pl.
támadás a Turul-madár, az ősi Árpád házi zászló ellen és Kossuth ellen, hiszen ez utóbbiról szól
az első számú magyar rádió átnevezése Kossuth-rádióról a szimbólum-semleges
MR1-re. Eme magyarellenes politikát 1990 óta az SZDSZ vezényli.
- Miért épp az SZDSZ-ről beszélünk?
- Azért,
mert az SZDSZ messze erősebb kultúrpolitikai és gazdasági szempontból, mint
amit a puszta parlamenti és közéleti súlya megmagyarázna. Hogy egészen aktuális
példát mondjak, a társadalombiztosítás magánosítását egyedül ez a jelenleg egy
százalékos, alig mérhető népszerűségű pártocska akarta, és lám, az ő akarata
érvényesült a teljes magyar társadalom – szakma, civil szervezetek, egyszerű
polgárok, parlamenti és parlamenten kívüli ellenzék, sőt, a szocialisták
többsége – ellenében. Összefüggésben persze az említett politika valódi
céljaival. Az SZDSZ jelen van az MSZP-ben, és a FIDESZ-ben és mögötte áll a
világ meghatározó erőinek jelentős része. Az a világhatalom, amit én az
angolszász hegemonizmus és bizonyos vezető zsidó csoportok és mozgalmak szimbiózisaként
azonosítok. Az SZDSZ ennek a hatalomnak ötödik hadoszlopa magyarhonban.
- Veszélyes vizekre evez…
- Tudom. Ezt
a felfogást gyakran antiszemita összeesküvés-elméleteknek nevezik, hogy
komolytalannak mutassák be, és a rasszizmus vádjával diszkreditálják. Ez
nyilvánvalóan nevetséges. Példának okáért a Rothschild dinasztia, vagy a cionizmus
nem azonos az egyetemes zsidósággal.
- Ennek ellenére a téma rendkívül kényes, hiszen aki a
„zsidó” szót vagy bármilyen, azzal összefüggésbe hozható kifejezést kiejti a
száján, azonnal nácinak és páriának minősül, akkor is, ha mondandója nem
vonatkozik a világon élő minden zsidóra.
- Hát
igen,...a minősítés! A zsidóellenesség hamis vádja is hatékony eszköz az említett
atlanti hatalmi konglomerátum kezében. Az egyenes beszéd azonban akkor is
nélkülözhetetlen, ha az érintettek megkísérlik összemaszatolni a fogalmakat. Az
önvédelem esetünkben a saját kultúra védelme a nyíltan ellenünk induló
hatalommal szemben, és nem fajgyűlölet. A hódító akarat léte bizonyítékokkal
igazolható tény. Emlékeztetek a Palesztina földjén, a cionizmus eszmei alapján,
programszerinti felvásárlás által létrejött állam, Izrael elnökének, Simon
Peresznek azon kijelentésére, mely szerint izraeli üzletemberek felvásárolják
Magyarországot.
Izrael
elnöke ezt nem privát közegben mondta pezsgős pohár felett, széles jókedvében,
hanem a gazdasági hódítás szakavatott vezetősége előtt, hivatalos minőségében. E
mondat elhangzása óta az nevezhető komolytalannak, aki figyelmen kívül hagyja
és összeesküvés-elméletnek nevezi, amit Izrael államfője mond hazája
legfontosabb gazdasági fórumán, a Kereskedelmi Irodák Szervezetének éves
összejövetelén. Ezen túl minden magyarnak, aki nemzetben gondolkodik, eme
kijelentésben megfogalmazott hódítási szándékhoz, a mi népünk leigázását, az
ország „palesztinizálását” célzó programhoz viszonyulnia kell. Én a magam
részéről bármilyen idegen megszállást, így az izraeli gazdasági és egyéb
dimenziójú megszállást is elfogadhatatlannak tartok, és a hódítást véghez vivő,
illetve segítő, bármely erőt és egyént pedig ellenségnek. Az ellenség
minősítése hidegen hagy.
- A honi közélet fősodra azonban ritka egységet
mutatott a hallgatásban…
- Pedig a
pereszi kijelentés sok korábbi történést is más színben tüntet föl, érthetővé
tesz, összefüggésbe helyez. Azt a kultúrpolitikát, azt a pszichológiai
ráhatást, ami oda vezetett, hogy a magyarság elveszítette önmagába vetett hitét,
hogy dirib-darabra van szakítva fizikailag és érzelmileg egyaránt, és hogy a
történelemben először nemzeti célkitűzéseiben sem homogén. Hiszen az a folyamat
melyről az elnök szólt, nem most kezdődött és nem is most fejeződött be. Egy
ilyen bejelentés akkor ésszerű, és célszerű, amikor a nem-nyilvános (illetve
bármikor tagadható, kimagyarázható) gazdasági hódítás olyan szakaszba jutott, hogy
az álcázás és tagadás fékezővé válik. Megkezdődött tehát a végső roham. Most
tehát szólni kell, akár üvölteni is – a tiszta magyar becsülettel a hallgatást
és sunnyogást már nem lehet összeegyeztetni.
- Vannak egyáltalán nemzeti célkitűzéseink?
- Egyes
nemzetrészeinknek vannak, ám a magyarságnak, mint olyannak, nincsenek. 1956-ban
a Kárpát-medence minden pontján is megmozdultak a magyarok annak érdekében,
hogy megszabaduljunk a kommunizmustól, és visszakerüljünk a szabad európai
népek közösségébe. De korábban is mindig kikristályosodtak olyan célok, amik
mögé a nemzet nagyobb része felsorakozott, és áldozatokat is hajlandó volt
hozni. Ma egyetlen célt sem tud mondani senki, amit a nemzet legalább
jelentősnek nevezhető része egységesen magáénak érez.
E lélektani
állapot egyik lakmusza volt a 2004. december 5-i népszavazás. Függetlenül e
kérdés számos vetületétől, egy nemzeti kérdésben közvetlenül mondhatott
véleményt a nép. Nincs a világnak sok országa, ahol ne elsöprő, legalább 90
százalékos egységes álláspont alakulna ki egy ilyen kérdésben. Horvátországban,
Szerbiában, Szlovákiában egységes közakarat támogatta ezt az ügyet. Ők ilyen
szempontból sokkal egészségesebbek nálunk. A társadalombiztosítás
magánosításának kísérlete ügyében ugyanakkor érezhető egységes akarat, kérdés,
sikerül-e ezt határozottan és eredményesen artikulálni.
- Visszatérő tépelődés nemzeti körökben, hogy az
egykor kommunista elnyomás alatt volt országok mindegyike más, sikeresebb utat
járt be nemzetlélektani szempontból és ebből fakadóan politikai, gazdasági
mutatóikat tekintve is 1989-1990 után, mint Magyarország. Mivel magyarázható
ez?
-
Magyarország már úgy került bele a rendszerváltozás folyamatába, hogy létrejött
egy jelentős réteg, amely tényleg hálás volt Kádárnak és a kádárizmusnak. A
bomlasztó munka már folyamatban volt. Ez legalább kétfajta, egymással ellentétes
gondolkodást jelent a magyarországi lakosság számottevő részében. Ez társadalmi
tudathasadás. A rendszerváltási kísérletet az ilyen állapotban lévő
Magyarországgal elkövettették, megtisztító katarzis, igazán mélyre ható pozitív
változás nélkül.
Ez teljesen
különbözik a többi volt kommunista ország helyzettől. Lengyelország a
Szolidaritás működésének, valamint a lengyel pápa tevékenységének katartikus
élménye után került be a változásba, s ez politikailag, eszmeileg homogénné
tette a lengyel népet.
Romániában
Ceausescu kegyetlen diktatúrája a legszélesebb tömegek gyűlöletét váltotta ki.
A cseheket,
bár korábban a pánszlávizmus leglelkesebb támogatói közé tartoztak, 1968 a
bolsevizmus és az oroszok ellen fordította. Az ottani rendszerváltás
legfontosabb, minden további előfeltételeként meghatározható programja a
kommunisták teljes elszigetelése és büntetőjogi felelősségre vonása volt.
Kelet-Németországban
a berlini fal ledőlése, az ország újraegyesülése jelentette a katarzist.
Az egykori
Jugoszláviában a horvát és a szlovén függetlenség és a horvát honvédő harc
teremtette meg a sziklaszilárd nemzeti egységet. Horvátország máig táplálkozik
ebből. A kiemelkedő sikerek a szabadon szárnyaló horvát nacionalizmusnak, mint
óriási lélektani felhajtóerőnek köszönhetők. Magyarországon a nemzeti katarzis
elmaradt, és bár pl. (az SZDSZ által megtorpedózott) világkiállítás megtartása,
vagy a szovjet csapatok kivonulása alkalmat adott volna egy nagyközösségi öröm-élmény
átéltetésére, az ország akkori politikai vezetése lefeküdt az SZDSZ-nek, és meg
sem kísérelte ezt megszervezni.
- Szavaiból egy gyarmati sorba taszított, meghasonlott
ország képe rajzolódik ki. Milyen lehetőségeink vannak a kilábalásra, ha
egyáltalán vannak még kapaszkodók?
- Egy
hódoltsági terület népének nem sok választása van. Ha elég erős hozzá, a
legközvetlenebb, akár forradalmi akaratnyilvánítással fordít sorsán. Ma Magyarországon
nincsenek meg ennek a feltételei. Hiányzik a kritikus tömeg, és az a hazafias
haderő is, amely krízishelyzetben átveheti az ország irányítását. Az erőgyűjtés
és hiterősítés korát éljük. Ez hála Istennek folyamatos a kultúrában.
Művészeink és egyes patrióta kiadók, mecénások már rég felvették a harcot. A
hatalmi és pénzügyi háttér miatt ez a kultúrharc erősen asszimetrikus. Ilyen
esetekben a sikert abban lehet mérni, hogy a domináns ellenség milyen
kezdeményezést támad: lám mekkora sziszegés övezi az elemi erővel megjelenő Wass
Albert kultuszt… Nagyon fontos a hazafias közösségszervezés. Az olyan
megnyilvánulások, mint például a táncház-mozgalom, a hagyományőrző
huszárbandériumok, a lovas-íjászat és minden, ami a kultúránk mélymagyar
jelképrendszerét tudatosítja, sulykolja, nélkülözhetetlennek. És tevőlegesen is
szembe kell szállni a hódító akarattal a politikában, külpolitikai fórumokon,
az adminisztrációban. Ettől nem kell megriadni akkor sem, ha ezt bárminek is
nevezik. Valamilyen módon kényszeríteni kell az ellenséget, hogy elragadtassa
magát - még jobban, mint 2006 könnygázos és szemkilövős októberében.
Hogy
ébredjen végre már fel ez az ájuldozó nemzet.
Ágoston Balázs
Megjelent a Demokrata 2008. február 5.-i számában.
No comments:
Post a Comment