Csizmadia András: Tábornoknak kellett volna lennie…

Csizmadia András gasztro-filozófussal, boriskola-szervezővel, a Magyar Borakadémia (volt) alelnökével, megannyi gasztronómiai kiadvány szerzőjével kapcsolatunk kezdetben egyoldalú volt. 2001-ben a Budavári Borfesztivált megelőző „Boregyetemen” figyeltem fel Rá, mint fergeteges, színes, a hallgatóságot lebilincselő előadóra, aki épp kedvenc témájáról, a sajtok és borok összhangjáról adott akkor elő.

Egy évre rá, öcsémmel, Szilárddal már tudatosan ültünk be az előadására, akkor a pezsgő volt a téma. Poénkodása a D 209-es modellt követő pezsgőspoharakkal azt sugallta, hogy itt egy egészséges értékrendű, konzervatív emberrel van dolgunk.

Nem tévedtünk.

Tóth Sándor jeles káli medencei borász (Scheller birtok) leánya, Virág volt az, akinek köszönhetően személyesen is kapcsolatba kerültünk Andrással. Virág aki elhozta tanárát, a nagy tekintélyű borszakértőt a Magyarok Házában működő szerény kis borklubomba, mely akkor még gyermekcipőben járt. (Azóta megfordult ott András társelőadóként is, például Szepsy István kóstolóján, de eljött több tucatszor meghallgatni az épp aktuális meghívottat, legyen az a már említett Tóth Sándor, Dunai Ágnes vagy Borbély Tamás.)  

Következőleg egy köveskáli borbírálaton találkoztunk, immár, mint borbírák, ismét csak Virágnak köszönhetően. Akkor javasoltam, hogy jöjjön el hozzánk Aradra és Temesvárra, amire rögvest igent mondott. 2003. október 22-én érkezett meg barátnőjével és Jalecz Lajos vendéglőssel, a hajdani Kisködmön vendéglő tulajdonosával.

Két feledhetetlen napot töltöttünk együtt, barátságunk azóta is tart, sőt kiterebélyesedett az egész családra. Értsd alatta, hogy Andrásékat mind a felettem levő generáció, azaz apámék is igen hamar szívükbe zárták, éppen úgy, ahogy a fiaim és a feleségem is. Azóta együtt kirándulunk, együtt szilveszterezünk, nem ritkán születésnapjainkat is együtt ünnepeljük.

(Második látogatásunk Andrásnál, 2004-ben apám a konyhában blinit süt.)

 (A blinihez lazackaviár, zöld citrom, lilahagyma és tejfel járt)

 (Hunor fiam 2004-ben az áldott természetű Pezsgő kutyával.)

 (Első látogatásunk Andráséknál, 2003. december 30.-án)

Nem véletlenül utal ezekre a csodás együttlétekre András is az alább következő írásában.

Csizmadia András: Tábornoknak kellett volna lennie…

Tábornoknak kellett volna lennie, a régi haza visszafoglalásában, az erdélyi és partiumi hadtest parancsnokaként! Átütő erejű, hatalmas hangjával, stratégiai gondolkodásával és felkészültségével hadosztályokat vezényelhetett volna diadalra!

„Klónozással sürgősen szaporítandó legalább százezer példányban és szétszórandó a Kárpát medencében” - gondoltam, és vallottam róla, mikor megismertem. Imre fajtánk ama ritka – mára már alig fellelhető - példánya volt, akiből egy ilyen mennyiség bebiztosítaná a haza ingatag sorsát.

Korrumpálhatatlan, kérlelhetetlen és megingathatatlan hazaszeretet, a tisztánlátás nagy adományának birtokában.

Így láttam Őt, és meggyőződéssel így gondolom ma is.

Imréék temesvári lakása 2003 őszén… mint a régi Magyarország egy érintetlenül hagyott szigete… ez az életérzés ragadott magával. A falak lehelete, a tárgyak és bútorok kisugárzása, az levegő összetétele más volt. Az idő rokkája itt száz évet visszapergett… igen, ez még a boldog békeidők atmoszférája.

Valahányszor ott jártam, megingásaimon erőt vett a környezet, feltöltődtem e „szigeten”, derűvel, reménnyel, kitartással…

A mindent túlélő sziget a lassan elszórványosodott Temesváron. De az ilyen szigetek a magyar jövő zálogai!

Nagy közös erdélyi hegyi túrák, nagy borozások és feledhetetlen közös dalolások. 

(Két kép az első közös kirándulásról, mellyel hagyományt alapítottunk. 2005, Retyezát. Az első képen Pók Tamás jeles egri borász látható, aki szintén hűséges társ volt a hegyi túrákon (is), a másodikon a szerző mellett hűséges, azóta eltávozott kutyája látható, aki Pezsgő névre hallgatott. )

A kirándulásokon nagy beszélgetések a haza dolgairól… S mindez éveken át újra és újra… és most a folyamatosság megszakadt, emléktúrává oldódott, melyen áldjuk Imre emlékét és bizonyossággal vagyunk felőle, hogy amonnan, „fentről” is figyel minket.

(Álljon itt néhány fotó az utolsó közös túráról. A közös kirándulásokhoz a kétezres évek első évtizedének végén csatlakozott Konyári János, kitűnő dél-balatoni borász is, aki szinte ugyanakkor tudta meg, hogy apámmal azonos kórban szenved. 2016-ben már egyikük sem lehetett velünk Magyarremetén, a 2017-es túra, mint András is írja, már kettős emléktúraként került megszervezésre. Itt, Várasfenesen még együtt daloltunk, amit nem kis mértékben segített Pálfi Noémi is csengő hangjával.)