Gazda Árpád kötődése családunkhoz a ma már történelminek nevezhető időkbe
vezet vissza, a sötét Ceausescu-kor utolsó éveibe. Árpád, avagy Sárpi, hogy
barátai nevezik sokoldalú tehetség. Íráskészségét több műfajban is
megcsillogtatta. „Reális látomás” című írása megjelent a „Temesvár ostroma” című
hiánypótló kötetben, mely dokumentálja Tőkés László 1988/9-es példás
helytállását. De amatőr színészként is emlékezeteset alkotott a Thália keretén
belül.
Alábbi írása nagyon érzékletesen hozza vissza annak a kornak a hangulatát,
melyben családjaink egymásra találtak. Írhatom ezt így, hiszen testvéreivel és
Édesapjával is a közös értékrend, közös célok, közös világnézet szilárd alapján
álló baráti kapcsolatot ápolunk. A szöveg rövidesen megjelenik a „Harc a nemzet
érdekében” című, Borbély Imre által jegyzett kötet előszavaként valamint a
Borbély Imre emlékének szentelt visszaemlékezés-kötetben.
Bár megszámlálhatatlan fotó maradt apámról, ezen bejegyzéshez a szerző által készített képet csatolom, ami egyébként az írásnak elsőként helyet adó Krónikában is megjelent. (BZSA)
1989 november vége felé, Erich
Honecker német, és Todor Zsivkov bolgár kommunista pártvezér bukása után
Borbély Imre egy temesvári baráti beszélgetésen kijelentette: most Nicolae
Ceaușescu következik. Azt is hozzátette, hogy ha Ceaușescu hatalma nem dől meg
még az 1989-es év vége előtt, a pártvezér akár hosszú évtizedekre is hatalmon
maradhat. Ez tudniillik azt jelentené, hogy a román diktátor tanult a
magyarországi, csehszlovákiai, kelet-németországi, bulgáriai eseményekből, és
megtette az intézkedéseket hatalma bebiztosítására.
Nehéz idők voltak. Szorult a hatósági hurok Tőkés László
körül. A temesvári lelkésznek, az őt körülvevő presbitériumnak, baráti körnek
és a temesvári református gyülekezetnek egyre nehezebb kihívásokkal kellett
szembenéznie. A parókiát a Securitate megpróbálta hermetikusan elzárni a
külvilágtól, ennek ellenére álarcos, késes betörők jutottak be, és támadtak a
lelkészre a lakásában. A Tőkés Lászlót körülvevő csoport tagjait egyenként
próbálták eltávolítani Temesvárról; ki Bukarestbe, ki Cernavodára, ki Lugosra
kapott áthelyezési parancsot a munkahelyéről. A gyülekezet tagjai, és a
hozzájuk más vallásúként csatlakozók – amilyen Borbély Imre is volt – már a
vasárnapi istentiszteletekre is milicisták sorfalai között juthattak be. A
bíróság elrendelte a lelkész kilakoltatását.
Ebben a nyomorúságban teljesen valószerűtlennek tűnt a
Ceaușescu küszöbön álló bukásáról szóló jövendölés. A kommunista kor
szülötteinek többsége nem látott túl a rendszer határain. Általános érzés volt:
ebbe születtünk bele, és ebben is fogunk meghalni. Tőkés László küzdelme a
megsemmisülés felé tartott, a Securitate nap mind nap jobban bekeményített. Az
eseményeket egy koordinátarendszerben bejelölve, és a jelöléseket összekötve
szinte ábrázolni lehetett volna a megtorlás fokozódását. A vonalat
meghosszabbítva pedig meg lehetett volna állapítani, mikor metszi a
megtorlásvektor az idő tengelyét, le lehetett volna olvasni az ábráról, hogy
mennyi van még hátra. A harc reménytelennek tűnt, de ez nem volt ok arra, hogy
ne tegyen meg mindenki mindent, amit a lelkiismerete diktál.
Borbély Imre nem tartozott a közhalandók közé. Ő
mindenkinél tájékozottabb volt a világ dolgaiban: látta az összefüggéseket,
stratégiát alkotott a Securitatéval való küzdelemre. Tájékozottságának,
politikai éleslátásának fontos forrásai voltak a Nyugat-Németországba
disszidált barátai, akik a legsötétebb időkben is ellátták folyóiratokkal,
német nyelvű stratégiai, politológiai tárgyú szakirodalommal. Kiemelkedett a
temesvári ellenállás kemény magjából a diktatúrák természetéről, határairól, és
a határokon túli szabad világról felhalmozott tudásával. Azt azonban még ő sem
gondolta, hogy éppen a temesvári ellenállási mozgalom vezet el a diktatúra
bukásához. Azt sem sejtette, hogy neki, és családjának is oroszlánrésze lesz a
temesvári népfelkelés kibontakozásában, közvetve pedig abban, hogy Ceaușescu ne
élje már meg az új évet.
A beteljesedett jövendölés
Mindenki megtett mindent, ami tőle telt. Imre részt vállalt
abban, hogy a temesvári lelkészről szóló hírek Magyarországra jussanak. Ha
sikerült találkoznia Tőkés Lászlóval a hadviselés stratégiájából merített
tanácsokat adott neki, esténként pedig – amikor a takarékosság jegyében – az
egész városban lekapcsolták a villanyt, a sötétség keltette dermedtség
pillanatában kinyitotta belvárosi lakása ablakát, és tele torokból felkiáltott:
Ceaușescu, România! A pártgyűlések szlogenje elé a kiáltás körülményei tettek
negatív előjelet. Aki csak hallotta, megértette, hogy kinek kell köszönni a
sötétséget, a rabságot, a nélkülözést.
December 15-én este nagy csomag gyertyát küldött a Tőkés
László kilakoltatása ellen tüntetőknek. 16-án ott volt a lelkész védelmére
összesereglett tömegben, majd bent a parókián adott tanácsokat. Talán az sem a
véletlen műve, hogy testvére, Borbély Zoltán állította le három társával a
villamosforgalmat a közelben, hogy a lelkész melletti szolidaritástüntetést a
Ceaușescu-diktatúra és a kommunizmus elleni tüntetéssé alakítsa. Imre még akkor
sem bízott abban, hogy Temesvárról indul a romániai rendszerváltozás, amikor az
első sortüzek eldördültek a városban. Hazament, és leborotválta a szakállát,
hogy a Securitate ne ismerje fel. Átalakulása olyan jól sikerült, hogy amikor
felesége, Viki a város főterén szembement a szakáll nélküli férjével – mint
később elmesélte – az volt az első gondolata: „ezt az embert már láttam
valahol”. Borbély Imre időben menekült egy barátjához. A Securitate a
munkahelyén és a lakásán is kereste, de nem találta. Egy hét múlva pedig már a
Securitate tisztjeinek kellett menekülni, bujkálni.
Szimbólumok, és jövőtervezés
Borbély Imre elkötelezett magyar volt, aki nemzeti
érzései, a nemzeti szimbólumok kérdésében nem ismert tréfát. Magyarsága román
és német környezetben pallérozódott. Egyszer elmesélte, hogy kamaszként hogyan
verte végig Zoltán öccsével a temesvári német gimnázium bozgorozó táborát, és
hogy kapta meg a maga részét az érettségi után az iskola igazgatója is, aki nem
védte meg magyar diákjait az etnikai alapú csúfolódástól.
A német nyelvű középiskolai tanulmányokat, és a német
kulturális beágyazottságát is a magyarság érdekében hasznosította. 1990
januárjában, amikor Hans-Dietrich Genscher nyugat-német külügyminiszter
Temesváron kereste fel Tőkés Lászlót, Imre készítette fel barátját a tárgyalásokra,
és ő is tolmácsolt a felek között.
1992-ben vagy 1993-ban az aradi október 6-i
megemlékezésre egy tekercs tenyérnyi széles piros-fehér-zöld szalaggal a
zsebében érkezett, és ezt tűzte az RMDSZ-elnökség koszorújára. Amikor a
szövetség helyi vezetői – megriadván az esetleges következményektől –
megpróbálták levenni, testi erejét is latba vetve állt őrt a koszorú mellett.
Szikrázott a szeme, látszott, hogy mindenre elszánt a szalag védelmében. Így
kezdődött a nemzeti színek használata az RMDSZ-ben. De sok más kezdet is az ő
nevéhez fűződik. Ő állította fel a román parlamentet az aradi vértanúk
tiszteletére, egyperces néma csendet parancsolva, és 1994-ben ő szólalt fel
elsőként magyarul a képviselőházban, március 15-én.
E példák ellenére sem volt a múltba révedő politikus.
Íróasztala mellett folyamatosan a jövőt tervezte. Gyártotta az elméleteket az
RMDSZ állammodelljéről, amelyben az ügyvezető elnökség lesz a kormány, a
platformok lesznek a pártok, és a belső választások eredményeként felálló Szövetségi
Képviselők Tanácsa (SZKT) lesz a parlament. Elmélkedett az erdélyi magyarok
társnemzeti státuszáról, a háromszintű autonómiáról, Románia föderalizálásáról
és a külhoni magyar állampolgárságról. Dolgozatot írt a szubszidiáris
nemzetstruktúráról, amelyben a határon túli magyarok olyan erőt adnak hozzá az
anyaország erejéhez, mint a világ zsidósága Izrael államéhoz. Olyan helyzetet
teremtett 1992-ben, amelyben a kételkedők is megszavazták a kolozsvári
autonómianyilatkozatot, és fel is esküdtek rá a város főterén álló Szent Mihály
templomban.
Parlamenti képviselő volt, de nem érezte otthon magát a
bukaresti törvényhozásban. Eleve kudarcra ítélt szélmalomharcnak tekintette azt
a küzdelmet, amelyet egy-egy törvénycikkely kedvező átalakításáért vívott a szövetség
frakciója. Az RMDSZ kormányra lépését pedig csak azzal a feltétellel támogatta,
ha a magyarság áttörést hozó jogokat kap cserében. Már 1996-ban kijelentette: a
hatalom korrumpálja a politikai vezetőket. Olyan romániai magyar
érdekképviseletet áhított, amelynek vezetői elkötelezettek a közösség iránt, és
sem rovott múltuk, sem pedig korrupt viselkedésük okán nem zsarolhatók.
Tenni, amit kell
Borbély Imrét nem szerette az RMDSZ vezetése. A
szövetségben a kis lépéses politika hívei voltak hatalmon, ő pedig nagy
lépéseket javasolt. Sohasem abból indult ki, hogy mit lehet, hanem abból, hogy
mit kell tenni a kitűzött cél eléréséért. Féltek tőle, veszélyesnek tartották.
Még az általa bevezetett kifejezések is szitokszóvá váltak. Egy bukaresti
magyar rendezvényen az egyik RMDSZ-es képviselő azzal mentegetőzött a másik
előtt, hogy: „engem aztán igazán nem lehet helyzetteremtő politikusnak
nevezni...”
1996-ban maga is látta, hogy megosztja a romániai magyar
politikai elitet, ezért nem vállalta a szövetségen belüli megmérettetést a
romániai magyar államelnök-jelöltségért. Azt azonban hozzátette, hogy ha ő
lenne az RMDSZ jelöltje, Románia föderalizálásának a programjával szállna
versenybe. Féltek tőle, ezért kiszorították az RMDSZ vezetéséből. Ő pedig csalódott
volt. Azt érezte: hogy többet tehetne a közösségéért, de nem tartanak rá
igényt. Így 1996-tól már csak a Magyarok Világszövetségében kereshetett terepet
a nemzetstratégiai gondolatainak. Munkája eredményét akkor láthatta, amikor nem
a romániai magyar érdekképviseleten, nem a romániai viszonyokon múlt
gondolatainak megvalósítása: a jobboldali budapesti kormányoknak köszönhetően
megtörtént a magyar állampolgárság kiterjesztése, és elindult a határon átívelő
nemzetegyesítés.
Hogy miben is volt más, mint a többiek? Abban, hogy
racionálisan gondolkodott. Tiszták és rendezettek voltak a gondolatai, melyek
mögül rendre felsejlett a tudás, a kreativitás és a bátorság. Amit állított, a
mögött mindig ott volt a bizonyosság. És más volt abban is, hogy a személyes
sérelmeit mindig félre tudta tenni a képviselt ügyek szolgálata érdekében.
A szabadság kulcsa
Úgy
adódott, hogy nagyon közel kerültem a Borbély családhoz. 1989 nyarán, Tőkés
László emlékezetes tévéinterjúja után a lelkésztől kijövet az utcán állt meg
mellettem a fekete autó. A fél napom a Securitate egyik vallatótermében telt.
Próbáltak megfélemlíteni. László figyelmeztetett ezután, hogy nem szerencsés
egyedül laknom, és ha már egyedül bérelek lakást, legalább annyit tegyek a
biztonságomért, hogy napi rendszerességgel jelentkezem valakinél, akinek
kulcsot is adok.
Borbély Imre kapta meg a lakásom kulcsát. Neki kellett
volna szétnéznie a lakásomban, ha egy nap nem jövök. Így váltam mindennapos
vendéggé, és félig-meddig családtaggá Borbélyéknál. Vittem-hoztam a híreket, és
sokat beszélgettem Imrével, Vikivel és a fiaikkal. A beszélgetések pedig afféle
szabadegyetemmel értek fel. Szívtam magamba a tudást a hatalom természetéről,
azokról a szempontokról, amelyek alapján a hatalmon lévők meghozzák a döntéseiket,
és arról a világról, ami a szögesdróton túl van.
Több olyan esetre emlékszem, hogy legyintettem egy-egy
légből kapottnak tűnő, mástól hallott gondolatra. Amikor azonban Imre mondta
nagyjából ugyanazt, akkor már nem tudtam legyinteni rá. Mert ő soha nem mondott
olyant, amit előzőleg ne rágott volna meg alaposan, aminek ne nézett volna
utána, aminek a szakirodalmát nem ismerte volna.
Borbély Imre tudása, tiszta gondolkodása,
elkötelezettsége, bátorsága nagyon fog hiányozni az egész Kárpát-medence magyar
közéletéből.
A Krónika napilap 2017. február
3.-i számában megjelent írás szerkesztett változata.
No comments:
Post a Comment