Borbély
Imre a temesvári népfelkelés egyik részvevője volt, Tőkés László barátja,
harczostársa és tanácsadója.
Az
alábbi interjúrészlet a „Harc a nemzet érdekében” című, nemrég megjelent kötetéből
való, melynek gerincét egy Tóth Károly Antal által készített mélyinterjú képezi.
Nem méltatom az alábbi sorokat, azok önmagukért beszélnek.
Mindmáig
megválaszolatlan kérdések.
Több mint huszonöt év telt el azóta.
Rengeteg anyag látott napvilágot, sokan írtak és filmek is készültek a romániai
1989-es eseményekről. Ami akkor egyértelmű volt és tiszta, az háttérbe szorul
vagy elhomályosul. Mindemellett számos kérdés a mai napig tisztázatlan.:
·
Mi húzódik meg Milea hadügyminiszter
halála mögött?[2]
·
A diktátor
őrizetbe vételét követően kik voltak (az államcsíny ködösítését szolgáló) véres
forradalmi színjáték szervezői és operatív irányítói? Többek közt: ki felel
azért, hogy a „Scînteia Poporului“ december 24-én minden fegyverforgatásra képes
polgárt fegyverbe hívott? Milyen fegyveres egységek voltak a „beavatottak”? Kik
álltak az élükön?
·
Victor Atanasie
Stănculescu pere után, miért maradt el Ion Iliescu pere?
Bebizonyosodott, hogy mind a lokális
hegemón hatalom, a Szovjetunió, mind pedig az USA érdekelt volt Ceauşescu
megbuktatásában. Felettébb valószínű, hogy a Securitate és a katonai hírszerzés
kötelékeiben a KGB[3] számos ügynöke
dolgozott. Valószínű, hogy a bukaresti nagygyűlést petárdákkal hergelők és a
diktátor-ellenes skandálást kezdeményezők közt ezeket az ügynököket kell
keresni.
Ami Temesvárt illeti, vannak, akik a
magyar és a nyugati (USA) beavatkozást keresik a politikai tiltakozás
kirobbanása körül.
A külföldi beavatkozás toposzát Ceauşescu
használta először december 20-án, amikor is Iránból hazatérve, televíziós
beszédében elítélte a külföldi ügynökök által vezetett temesvári huligánokat.
Ez tőle nem meglepő – annál inkább viszont a Beverly Hills-ben született,
Bécsben élő Susanne Brandstätter (alias Susan Waldman) részéről. A szabadúszó
dokumentumfilm-rendező hölgy Sakkmatt
című filmjében valamint a „22”
folyóiratban 2004. január 13-án közölt, Gabriela Adameşteanu-nak adott mélyinterjúban nem
kevesebbet állít, mint hogy a temesvári népfelkelés külföldi és főleg amerikai
manipuláció hatására robbant ki. Abból a nyilvánvaló tényből indult ki, hogy a
tervezett reformnak az utolsó kövület, a román kondukátor útjában állt, s ezen
az alapon feltételezett egy Gorbacsov-Bush összeesküvést az eltávolítására. Ez
Máltában történt volna 1989. december 2. és 3. közt. A fő szerepet az USA–nak
osztja le. Sőt, Adameşteanu ez irányú kérdésére kerek-perec azt állítja, hogy
Ceauşescut ugyanannak a forgatókönyvnek megfelelően távolították el, mint
később Milosevityet.
Itt meg kell állni egy pillanatra.
Nyilvánvalóvá válik, hogy a szóban forgó film készítője visszavetít – anélkül,
hogy disztingválna. Szerinte ami 2000-ben a Buldózer-forradalommal sikerült
Szerbiában, az sikerülhetett és sikerült 1989-ben Romániában is. Az igaz, hogy
az Otpor szervezésében kitűnt Szrdjá Popovics azóta szédítő (bár kétes
moralitású) karriert futott be kreatív felforgatóként mint sok színes
forradalom szürke eminenciása. Ő kezdettől fogva amerikai pénzen működött, mint
ahogyan az többek közt Steve Horn és Carl Gibson 2013-ban kelt cikkéből is
kitűnik. Persze szó sincs róla, hogy az USA felforgató tevékenysége vele
kezdődött volna. Stephen Kinzler „Overthrow”
(megbuktatás, megdöntés) című kitűnő könyvében az USA által idegen országokban
keresztülvitt kormánybuktatások történelmét korszakolja: az első a többnyire
nyílt erőszakos beavatkozás formáját használó birodalmi fázis, mely a második
világháborúig tart, a második a hidegháború időszaka, amikor is az
antikommunista harc szolgáltatta az ürügyet a nyílt háborúra, végül a
hidegháború utáni korszak, melyben egyre kifinomultabb eszközökkel puccsokat is
szerveztek. A második és harmadik fázis között az eszközök használatában
átfedés van. Srdja Popovics ez utóbbi, kifinomult eszközök nagymestere.
De ezek a kifinomult eszközök csak ott
sikeresek, ahol a rendszer annyira nyitott, hogy a felforgatók, NGO-k örve
alatt, képesek verbuválni, motiválni, tudást közvetíteni, pénzt tudnak osztani,
és nem utolsó sorban, amikor végül a népmozgalom beindul, az akciók menetét
közvetlenül is képesek befolyásolni. Más szóval szükséges az operatív jelenlét.
Belorussziában, vagy Észak-Koreában a forgatókönyv kivihetetlen, mert ezek a
nyílt diktatúra eszközével meggátolják az idegenek operatív jelenlétét.
Brandstätter nem fogja fel, hogy Románia ez utóbbi államokhoz hasonlóan,
hermetikusan zárt, idegen, álcivil szervezetek számára behatolhatatlan,
abszolút diktatúra volt.
A
temesvári népfelkelés
A Tőkés László mellett tüntetők között 1989. december 16-án egyre többen voltak olyanok, akik politikai színezetet igyekeztek adni a tüntetésnek. Jómagam a tömegben tartózkodva érzékeltem ezt, s többedmagammal igyekeztünk ezeket az embereket arra bírni, hogy vonuljanak a ház elől a közeli Mária térre. Ez végül is megtörtént. Mint ahogyan az a Timişoara újság 1991. december 17-i számának „Tanúvallomást teszek” nevű rovatában Ion Monoran nevű forradalmár költővel készült interjúból is kitűnik, a Cina vendéglőben összegyűlt asztaltársaság, talán egy tucat ember, eldöntötték, hogy eljött a kellő idő, és a Mária térre mentek. Ott Monoran 19 óra 35 perckor az indulni készülő villamos elé lépett, míg a testvérem, Borbély Zoltán lehúzta a villamos villanyszedőjét, ami által az mozgásképtelenné vált. Ezt megismételték a szembejövő villamossal is. Azon a szakaszon ezzel megbénult a forgalom, és a munkából hazaigyekvő tömegek kiszálltak a villámosokból, és tanúi lehettek, hogy Daniel Zӑgӑnescu az egyik villamos ütközőjére fellépve és bemutatkozva elkezdte skandálni a katarktikus Jos Ceauşescu, Jos communismul, Jos Securitatea és a Libertate jelszavakat. Szinte egy időben Kovács Tibor (Zsolt fiam egyik volt osztálytársa) a másik villamos tetejére mászott, és onnan ugyanazt tette. A tömeg mintegy vezényszóra ismételni kezdte a jelszavakat, a tér messze hangzóan dörögte: Le a diktátorral! Ekkor robbant ki a temesvári népfelkelés.
A temesvári népfelkelést valódi
temesváriak robbantották ki, románok és magyarok. Szabad akaratból és szent hittel.
Mi ott voltunk, az egész család. Ez volt életem katartikus csúcsélménye.
TKA: Valóban
forradalom volt-e?
BI: Ami Temesváron
történt, azt népfelkelésnek nevezném. Amelynek kétségkívül forradalmi,
rendszerváltoztató céljai voltak. Az ország rezsimje ellen, a kommunizmus ellen
történt politikai lázadás, melynek célja a rendszer megbuktatása volt, és
valami újnak a létrehozása. De Temesvár ereje távolról sem futotta a célok
valóra váltásához.
TKA: S
miként követték az események egymást a továbbiakban?
BI:
Aznap,
miközben a tömeg vonult össze-vissza, „egyen-rongyokba” öltöztetett és egyforma
botokkal fölfegyverzett egyének, akiket én politikai diverzánsoknak, a
rendőrség tagjainak vélek, minden látható ok nélkül, módszeresen beverték a
kirakatokat. Azon az éjjelen, december 16-án vitte el Lászlót erőszakkal a
karhatalom a végül őrizetlenül maradt parókiáról. Mint utóbb elmondta, azt
hitte, hogy kivégezni viszik, de végül Menyőbe vitték, ahol szolgálnia kellett
volna a kollaboráns püspök, Papp László akarata szerint. Barátait
letartóztatták, több napon át, december 20-i szabadulásukig verték, kínozták
őket.
Másnap – vasárnap, tizenhetedikén –
gyönyörű volt az idő, és szinte az egész város kint volt az utcákon. Az emberek
vasárnap délelőtt végigmentek a városon, és látták a pusztítást. Hogy itt is
kirakat tört, ott is kirakat tört, de ez nem elrettentő hatással volt a
tömegre, hanem a saját ereje bizonyságának érezte.
Körülbelül déltájt katonazenés
fölvonulás ment végig a városon. Hazafias indulókat játszottak rezesbandával.
Ilyen addig soha nem volt. Hogy miért csinálták, miért rendelték ezt el, nem
tudom, mindenesetre a tömeg ahelyett, hogy megtapsolta volna a katonákat,
megdobálta őket.
Úgyhogy ezek visszamentek a kaszárnyába,
majd két órára rá a mellékutcákban katonai kamionok jelentek meg. Én állandóan
jártam az utcát, és már mondtam a feleségemnek, Vikinek, hogy rosszat sejtek. „Nézd, mi van a kamionban? Tudod, mi az a
láda? Abban van a lőszer.” Én azoktól a ládáktól ijedtem meg, nem a
fegyverektől. Amíg a kalasnyikov üres, addig lehet vele döfni, vagy ütni. De
amikor már ott van (hangsúlyozva) egy
halom muníció… Attól megijedtem. És láttam, hogy ezek zöld parolit viselnek,
tehát határőrök. Arra vannak idomítva, hogy civilekre lőjenek. Mit keresnek
itt? Ezek valamire készülnek.
Hazamentünk ebédelni. Délután fél 5
táján hallottuk meg az első lövéseket. Rohantunk oda, ahonnan a lövések
hallatszottak. És miközben mentünk, az utcánk végén beindult egy kétéltű
páncélos jármű, és nagy sebességgel végigrobogott az utcán, egészen a másik
végéig, ahol a város más pontjaihoz hasonlóan szép számmal voltak tüntetők.
Mivel láttam, hogy hol ide, hol oda kanyarodva cikcakkban ment, én egy kapuba
álltam be, hogy el ne üssön. Mert lehet, hogy csak úgy ötletszerűen elütnek.
Persze miközben elmentek mellettem, lőhettek volna, de nem lőttek.
TKA:
Nem tapostak agyon embereket?
BJ: Nem. De a végén
belementek a tömegbe, ezzel együtt az emberek nem hátráltak meg. Akkor láttam
az első embert meghalni, az első gyilkosságot, amit egy nagy kaliberű 12,7
mm-es nehéz gépfegyverrel követtek el. Nem sorozatlövést adtak le, hanem
célzott lövést. Egy tizennégy-tizenöt éves srác szaladt a kétéltű felé. Mellbe
lőtték, és annak a nehéz golyónak a hatására a fiú hátra tántorgott egy pár
métert, majd elterült. Ilyet az ember filmekben lát, mondják, hogy efféle nem
is létezik. Hát kellően nagy kaliberű golyóban van elég energia, hogy
hátradobjon egy embert. Ezt én láttam.
A fiút fölvették, és elvitték az utca
végén levő kórházba; akkor a harci jármű elkezdett rövid sorozatokat lőni.
Akkor úgy éltem meg, hogy az én irányomba is, bár elég messze tőlem, a második
emelet magasságában csapódtak be a golyók a falba.
A
gyilkolás romániai kísérleti terepe
Érdekes volt, hogy az emberek nem
ijedtek meg, illetve nem mutattak félelmet. Az egy nagyon jó érzés, mikor az
ember túl van a félelmen. Többfelé jártam a környéken - nézelődtem. Láttam,
ahogy egyesek újból betörik a kirakatokat, majd matracokat itatnak át
gázolajjal és gyújtanak meg – látszólag teljesen értelmetlenül, az utca
kereszteződések közepén.
TKA:
Miféle alakok voltak ezek?
BI: Nem tudtam
akkor megítélni. Szerintem kommandósok voltak. Rongyokba voltak öltözve, de
mind keménykötésűek voltak, és fekete kommandós-sapka volt a fejükön, bármily
furcsa is e kettő együtt. Meggyújtottak egy házat is a központban. Nagyon nagy
tűz volt, és nem engedték a tűzoltókat oda. Közben pedig már lőttek. A
gyújtogatás a lövöldözés közben volt. A lövöldözés több órát át tartott,
délután félöttől egészen éjjel félnégyig.
TKA:
Ezek célzott lövések voltak?
BI:
Akkor
még nem tudtuk, de voltak sortüzek is. Szerintem sok halott volt, több, mint
amennyit most beismernek. Százharminc halottról beszélnek, de az
orvosbarátoktól tudom, hogy körülbelül ezeregyszáz lőtt sebesült került
hozzájuk. Később, a Mechanikai Egyetem egyetemistáival együtt elkezdtük
számolni a halottakat. Elmentünk a panel negyedekbe, és ott kérdeztük, tudnak-e
lőtt sebesültekről? Volt olyan például, hogy a harmadik emeleten nem engedték
be az egyetemistákat, és azt állították, hogy nincs sebesültjük. Akkor följebb
mentek egy emelettel, ahol mondták, hogy nekünk nincs, de itt alattunk van
valaki. A harmadik emeletiek tehát letagadták a sebesültjüket. Még mindig
féltek. Híre terjedt, hogy a Securitáte emberei bementek a kórházba, és a
sebesülteket ott, a helyszínen agyonlőtték. Ezért állítólag az orvosok
nyilvántartásba sem vették a lőtt sebesülteket, mert féltették őket. Olyan is
volt, hogy a sebesültek kint voltak a folyosón; a szekusok végigmentek ott, és
aki még mozgott, azt lelőtték. Ezek fényében érthető a félelem.
Utólag olvasván is az eseményekről,
azzal a konklúzióval maradtam, hogy a temesvári fölkelés nagymértékben spontán
volt, és hogy a puccsra kész hatalmi csoport (Stănculescu) nem döntötte el végleg,
mit is akar. Azt hiszem, döntését attól tette függővé, hogy mennyire érett a
helyzet, és ezt Temesváron mérték le. Az egésznek a forradalmi potenciálját
mérték, hogy felbecsüljék, mennyire lehet onnan exportálni akcióikat az ország
más városaiba.
TKA:
Tehát Temesvárt egy kísérleti terepnek tartod?
BI: Igen. És hogy
beépített vészfékkel ment az egész, azt az bizonyítja, hogy Chiţac generális
vegyi fegyverekkel érkezett Temesvár határába.
TKA:
Tudsz valamit ezekről a vegyi fegyverekről?
BI: Csak azt, hogy
léteztek, mert ezt perben bizonyították. Tehát Temesensis esse delendam.[4]
Minden bizonnyal több erő dolgozott egyszerre. Feltételezhetően egyik oldalon
voltak külföldi titkosszolgálatok által támogatott puccsisták, a másik oldalon
a Ceauşescu-féle hatalom hívei. Chiţac, vagyis a hadsereg inkább ez utóbbi
oldalán volt, mert ez volt a belső parancs. Idő kellett ahhoz, hogy eldőljön,
hogyan tovább. Ezért egy pár napig ott volt Damoklész kardja[5]
Temesvár fölött.
II.
A Securitate
Borbély Imre nyomában. Ceauşescu bukása
TKA: Hogyan
alakult a helyzet hétfőtől kezdve?
BI: Most csak a
saját megélésemet tudom közölni. December 18-án, hétfőn bementem a
munkahelyemre. Gyalog mentem végig a városon. Mindenütt ott voltak a harcra
kész rendben álló katonai alakulatok.
Érdekes volt látni egyes embereket.
Például súlyoztam akkoriban, és mit látok? Két klubtársam a legkigyúrtabbak
közül, civilben, Uzi gépfegyverekkel szaladtak végig az utcán. Nem köszöntek.
Én se köszöntem. Lám, kikkel is voltam én ott a klubban! (Nevet.)
Aztán láttam több embert, akik a
banditákról magyaráztak, és hogy ezért a pusztításért, amit városunkat
sújtották, lakolniuk kell.
Közben több száz embert letartóztattak
és vertek a rendőrségen.
TKA:
Kiket neveztek akkor banditáknak?
BI: Hát azokat, akik
részt vettek a megmozdulásban. Ceauşescu december 22-i letartóztatása után a
szekusokat mondták banditáknak. De amíg a Damoklész-kard ott lógott Temesvár
fölött, még bármi megtörténhetett. Mint utólag megtudtuk, azt mérlegelték a
Ceausescu-pártiak, hogy a tömegbe lőtt ágyúgolyó hány emberen megy keresztül.
TKA:
Az ilyen dolgokat honnan lehetett megtudni?
BI: A peranyagokból
sok minden derült ki.
Mikor megérkeztem a munkahelyemre, már
láttam, hogy valami nem stimmel, mert a munkások ijedt arccal fogadtak engem,
és küldtek, hogy menjek a főnökhöz. Bementem hozzá. Egy fogarasi fiú volt,
Mătieş Marius – Mátyás lehetett valamikor – posztjából ítélve, bizalmasa a
rezsimnek.
TKA: Honnan
lehetett tudni, hogy a rendszer bizalmasa volt?
BI: A vegyipari
kombinát kutató-laborjának a főnöke nem lehetett bárki. Marius korábban
Fogarasban dolgozott túramérnökként, ahol nitroglicerint meg ilyesmiket
állítottak elő. Tehát ott egyrészt a halállal barátkozott állandóan, másrészt
viszont oda csak bizalmiakat küldtek. Egyébként velem egykorú volt.
Bementem hozzá: Mi van, Marius?
„Vezi, Imi, a fost Securitatea. Te caută pe
tine personal. Te duci acasă, îţi razi barba, şi dispari.” (Nézd, Imi, itt járt a szekuritáte. Személyesen téged kerestek. Most
hazamész, levágatod a szakálladat, és eltűnsz.)
Mondom: „Marius, dă mîna” (Marius, add a kezed.). S mikor mentem kifele, utánam szólt:
„Dumnezeu să te ocrotească.” (Isten
óvjon.)
Hazamentem, elmondtam az apámnak, hogy
ez van. – „Fiam, mész!” – „És veled mi lesz?” – „Az az én gondom.”
Elmentem a fodrászhoz, lenyírattam a
szakállamat, bajuszomat és a hajamat, majd mentem a feleségemért. Jött velem
szemben, és nem ismert meg. Ráköszöntem. „Jézus, Mária!” – döbbent meg. És akkor elmondtam neki, mi a helyzet.
Hazamentünk, csomagoltunk, és elmentünk Ungor Csaba szobrász barátomhoz, aki
olyan házban lakott, ahova nem is volt bejelentve. Tehát ahol nem nagy
valószínűsége volt annak, hogy keressenek. Közben mérlegeltem, hogy most mi is
lesz. Az biztos, hogy ha Ceauşescu marad, akkor retorziók nélkül nem fogjuk
átvészelni, és ha engem személy szerint már „most” keresnek, akkor erről később
sem fognak lemondani. Tehát elkezdtem tervezni, hogy merrefelé hagyjam el az
országot, bízva abban, hogy jól tudok menetelni, sokfelé ismerem a terepet,
miközben persze reménykedtem abban, hogy lesz valamiféle külföldi intervenció.
Azon gondolkoztam, hogy vajon a szerb, vagy magyar területen keresztül jönnek-e
a felmentő csapatok.
Az intervenció lehetőségével
kapcsolatban egy élményemre támaszkodtam. Már elmondtam, hogy aznap éjjel,
amikor lőttek, az utcán voltam. És akkor történt egy fontos dolog, amit eddig
nem említettem. A házam előtti téren körforgalom van, és az átellenes oldalon
lelőtt emberek feküdtek. Azokhoz igyekeztem, hogy megnézzem, lehet-e rajtuk még
segíteni, és akkor mellettem nem messze megállt három Dacia autó, és férfiak
szálltak ki belőle. S azt hittem, hogy na, mostan… ennyi. Már néztem, hogy mit
csináljak. Van-e értelme, hogy szaladjak, hiszen biztosan utánam lőnek, vagy
jobb, ha letartóztatnak, s aztán meglátjuk, mi lesz. Akkor azok a férfiak
elkezdtek egymás közt oroszul beszélni. Majd beszálltak az autóba, és tovább mentek.
TKA:
Tehát nem románok voltak.
BI: Ezek szovjetek
voltak. És Arad felől érkeztek be. Szerintem akkor őket a román határőrök már
átengedték. Ezek voltak valószínűleg a KGB emberei, akik jöttek megnézni, hogy
mi történik. Akkor már híre terjedt a „hatvanezer halottnak”, eleinte minden
forrás túlbecsülte a halottak számát. Míg ott voltak előttem, addig is folyt a
lövöldözés. Őket látván, tudtam, hogy nincsenek itt hiába. Gorbacsovban bíztam –
ha leváltotta Zsivkovot[6],
akkor majd Ceauşescu-t sem fogja meghagyni, nem fogja megengedni, hogy itt
népirtás történjen. Hanem intervenció lesz. De magamat s a családomat valamiképpen
biztonságba kellett helyezni addig is – mert, hogy nem a tömeg egy névtelen
tagja voltam, hanem utánam eredtek a kopók, kerestek.
TKA:
Végül hova mentél?
BI: Huszadikán
részt vettünk azon a tüntetésen, mely a temesvári népfelkelés győzelmét
jelentette, amikor a katonaság az érvényben levő tűzparancs ellenére sem lőtt a
tömegbe. Huszonegyedikén vonatra szálltunk, és elutaztunk Nádasra, ahol a
családnak egy része élt, szinte az erdő közepén. És miközben mentünk ki
Temesvár egyik külvárosának pályaudvarára, a gyárvárosba láttuk, hogy az
UMT-től[7]
jön a tömeg. A munkások.
BI: Az állomás
irányából jöttek be a városba plakátokkal, házi készítésű molinókkal. De úgy
véltem, hogy kötelességem a családomat biztonságba helyeznem. Elmentünk.
Nádason hallgatva a rádiót, 22-én úgy döntöttünk, hogy Aradra utazunk. Akkori
megítélésem szerint ostobaságot követnék el, ha hazamennék, mert a
titkosrendőrség még mindig kereshet. Ceauşescu bukásának örömhíre ott ért.
Később tudtam meg Zolitól, aki otthon
maradt, és édesapámtól, hogy mi történt. Azokból a felemelő jelenetekből
kimaradtam, amikor a helyi garnizon fraternizált a felkelőkkel, és egész
Temesvár ellepte a főteret, ahol közös ima volt, lelkesítő beszédek. Részt
vettem viszont 22-én Aradon egy hasonló tüntetésen, mely reggeltől zajlott,
amikor még nem lehetett tudni, hogy a diktátor aznap elmenekül, és megtörténik
a hatalomváltás. Onnan karácsony után visszajöttünk Temesvárra. Ugyanis úgy
véltem, hogy ha a hadsereg átállt, akkor már nagyobb biztonságban vagyunk.
Otthon megtudtam, hogy apám fogadta a szekusokat. Ami után mi elmentünk, egy
óra elteltével. Jöttek értem. Az apám nyitott ajtót nekik. Kérdezték tőle, hol
vagyok. Mire apám: „nem tudom, de ha tudnám, se mondanám.”
TKA:
Ezt mondta?
BI: Ezt!
Nyolcvanéves kemény öreg volt. Folytatta: „Jöjjenek be, és keressék meg.”
A szekusok szótlanul elmentek. Nem
mentek be.
TKA:
Aradon mennyi ember halhatott meg?
BI:
Úgy
tudom, huszonhárom.
TKA:
Ott a környéken tudsz még ilyen gyilkosságokról? Valamelyik közelebbi
helységben, vagy valahol másutt a Bánságban?
BI: Nem, de ez nem
jelenti azt, hogy nem volt. Csak erről a két helyszínről tudok. December 22-én
történt Bukarestben a nagy összeomlás. Ott is volt egy nagy tüntetés.
TKA:
Az, amikor Ceauşescu beszédet tartott volna, de hamarosan vissza kellett
vonulnia a tribünről.
BI: Igen, az. A
manipulátorok akkor már a háta mögött eldöntötték, hogy neki buknia kell. Már
december 21-én összehívtak egy nagygyűlést, és petárdákat robbantottak a
tömegben.
TKA:
Most is látom magam előtt a 22-i tévéközvetítést (nevet).
BI: Nagyon jól
esett azt látni. De számunkra már akkor nagyon bűzlött ez az egész. Hogy most
egyszerre csak ez történik ott a tévében. Hát miért? És hogyan? Mondtam akkor
Vikinek: te, itt megtörtént a puccs.
Temesvár delíriumban volt addigra már. A
főterén azokban a napokban több tízezer ember volt állandóan. Oda hozták nekik
a környékről a teát, a szendvicset… Állandó „megszállás” alatt volt a főtér. És
állandóan prédikált valaki. Hol egy pap jött, hol egy tiszt, hol mit tudom én
ki.
TKA: A
tiszt miről prédikált?
BI: Viorel Oancea
őrnagy például, december 22-én a diktátor bukását megelőzően arról, hogy a
hadseregnek a helye a nép mellett van. És hogy őt nem érdekli, hogy talán
lelövik emiatt. Később Temesvárnak az egyik legőszintébb és legrendesebb
polgármestere lett.
[1] Constantin Nuţă tábornok,
milíciafőnök és helyettese, Velicu Mihalea tábornok 1989. december 23-án este
halt meg, amikor az őket Bukarestbe szállító helikoptert Gyulafehérvárnál
lelőtték.
December
20-ig a két tábornok eltüntette a temesvári mészárlás nyomait (19-én Bukarestbe
küldték a holttesteket, ahol azokat elhamvasztották, és maradványaikat a
főváros szemetesgödrébe szórták), aztán elmentek Aradra. December 23-án reggel
vonatra szálltak Bukarest felé, ám Déván letartóztatták őket, és elvitték egy
helybeli műszaki ezred székhelyére. Onnan helikopterre ültették, s az ülésekhez
kötözve vitték Bukarest felé. Ahelyett, hogy a főváros felé tartott volna, a
helikopter — nem tudni, miért! — Gyulafehérvár felé vette az irányt. A gépet a
gyulafehérvári Mamutdomb fölött lelőtték a földi katonai egységek, melyek azt a
parancsot kapták, hogy lőjenek le mindent, ami repül, mert állítólag
terroristák rajzanak. A parancs Bukarestből érkezett, a honvédelmi
minisztériumbeli irányító sejttől (ahol többek között Victor Athanasie
Stănculescu és Ion Iliescu is tartózkodott) — ez derült ki nemrég a katonai
ügyészségek testülete által végzett ankétok során. Azonosították azokat, akik a
,,mindent lelőni, ami repül" parancsot továbbították, és azokat is, akik
végrehajtották. Nuţă tábornok, akit két lábon járó irattárnak tartottak,
korábban a katonai kémelhárításnál dolgozott. Nagyon tartottak tőle, és sokan
kívánták volna eltűnését. Eltűnt, bolondnak nyilváníttatott. Lásd a Háromszék című lap 2007. december 20-i, „Élő
múlt” alcímmel megjelent számában „A
forradalom kulcsembereinek rejtélyes halála című írást. A hozzá vivő kapocs
(link):
(http://www.3szek.ro/load/cikk/5632/a_forradalom_kulcsembereinek_rejtelyes_halála)
[2] Milea-dosszié — 2007 Vasilea Milea
tábornok, az utolsó kommunista kormány védelmi minisztere nyitja a gyanús
elhalálozások sorát. Halálát Nicolae Ceauşescu jelentette be (Az áruló
öngyilkos lett!) az országos tévéadóban még 1989. december 22-én délelőtt,
mielőtt az RKP KB székhelyéről helikopterrel elmenekült. December 21-ig Milea
továbbította Ceauşescu főparancsnok utasításait a tüntetők visszaszorítására, s
vezényelte ezek végrehajtását Tudor Postelnicu belügyminiszterrel, Iulian Vlad
szekuritátéfőnökkel és Corneliu Pârcălăbescu tábornokkal, a hazafias gárdák
vezetőjével együtt. Két változat forgott közszájon Milea haláláról. Az egyik
szerint Ceauşescu rendelte el lelövetését, mert nem volt hajlandó tovább
harcolni saját népe ellen. A második feltételezés abból indul ki, hogy Milea
valóban főbe lőtte magát, mert rájött, hogy Ceauşescu elveszti a harcot, őt meg
az addig elkövetett bűnökért felelősségre vonják. Az állítólagos öngyilkosságra
a hazafias gárdák tábornokának irodájában került sor (Corneliu Pârcălăbescu
gyakran megfordult Elena Ceauşescu környezetében), a tábornok testőrsége egyik
altisztjének fegyverével.
1998-ig a
Milea miniszter haláláról szóló iratcsomót öngyilkosság végszó zárta, pedig a
bűnügyi orvosszakértői jelentés nem említ puskapornyomokat a ruházaton vagy a
holttesten, melyek a lőfegyverrel elkövetett öngyilkosságnak sajátos nyomai.
Dan Voinea
tábornok, a katonai ügyészségek bírói testületének tagja 1998-ban azért
nyitotta meg újra az ügyet, hogy kiegészítő vizsgálatokat végezzenek, és
megállapítsák Milea halálának pontos körülményeit. A 2001-es hatalomváltás után
az ügyet két másik katonai bíró vette át, Vasile Stanca és Gheorghe Oancea
szintén öngyilkosságként zárta le a dossziét, de ezúttal is magyarázat nélkül
maradt, hogy miért nem szól az orvosszakértői vizsgálat a gyilkos golyó
nyomairól. Az idén Dan Voinea tábornok újra megkezdte a kiegészítő
vizsgálatokat az ügyben.
[3] KGB = Állambiztonsági Bizottság. Ez
1954-től 1993. december 20-ig létezett, amikor Jelcin leépítette a Szovjetunió
biztonsági szolgálatának civil részlegét és a KGB maradványait.
[4]Magyarul: „Temesvárt el kell
pusztítani”. Ez eredetileg Cato római államférfi egy mondása, aki a beszédeiben
Karthágó elpusztításának szükségességét hirdette (Carthaginem esse delendam).
[5] Egy ókori anekdota szerint
Damoklésznek, a sziciliai király kegyencének a feje fölött egy szál lószőrrel
felfüggesztett kard csüngött.
[6]Todor Zsivkovot, Bulgária
kommunista vezetőjét, harmincöt évi regnálás után 1989. novemberében
leváltották és kizárták a pártból.
[7] UMT = Uzine Mecanice Timişoara
(Temesvári Gépgyártó Üzemek)
